Azt kérdezte tőlem valamelyik nap a fiam, hogy szoktam-e félni. Mit mond az ember a fiának? Az igazságot. Szoktam félni, fiam, szoktam. Mert az nem igaz, hogy a székely ember soha nem fél. Azt viszont ezer éve tudjuk, hogy félelemből nem lehet cselekedni. A félelemből erőt kell meríteni, szembe kell menni vele. Sokan tőlünk félnek, mert erőt, határozottságot sugárzunk. Látják, hogy amikor baj van, amikor veszély közeledik, mi összezárunk! A székely a bajban összefog!
Ma még nincs baj, de mindennap harcolunk. Körbelőve élünk: támadják zászlónkat és anyanyelvünket, himnuszunkra, jogainkra, tulajdonunkra törnek. Habár vannak kérdések, amiben mást és mást mondanak, abban minden román párt egyetért, hogy velünk, székelyekkel „csak a baj van”. Ezért tesznek keresztbe, ha kisebbségi törvényt akarunk, ha az anyanyelvünkön akarunk beszélni, ha ki akarjuk tenni a zászlót vagy a községházára a magyar feliratot.
A fiamnak azt mondtam, nem az a baj, ha néha fél az ember, hanem az, ha ezen nem tud felülkerekedni, ha úgy kezd táncolni, ahogyan a félelme vagy a mások kedve diktálja. A román pártok azt akarják, hogy féljünk, ne kérjünk és ne csináljunk annyi mindent, ne akarjunk túl sokat. És a legfontosabb: azt akarják, hogy ne legyen egységes hangunk, ne legyen erőnk, ne legyünk együtt, közösen erősek.
Tudom jól, hogy nem vagyunk egyformák, nem vagyunk tökéletesek, és nem is értünk egyet mindenben. Ez nem baj, mert sokan megférünk egymás mellett. De az viszont ártalmas és veszélyes, ha a nézeteltéréseink megosztanak bennünket, ha vitáink gyengítik egységünket, különösen akkor, amikor nekünk össze kell zárnunk. Nem vagyunk egyformák, és nem vagyunk sokan sem, de elegen vagyunk: együtt erősek vagyunk! Az ellenünk érkező támadásokat csak közösen tudjuk kivédeni.
Orbán Viktor arra kér minket, hogy május 26-án szavazzunk az RMDSZ-re. Böjte Atya arra biztat, hogy vegyünk részt a választásokon. Bölöni Laci – micsoda focista! – most szólalt meg először egy kampányban azért, mert most ő is úgy gondolja, hogy szükség van mindenkire. Így fogalmaz: „kihagyhatatlan gólhelyzet előtt állunk”. Ezeket az embereket nem olyan fából faragták, akik feleslegesen beszélnének. Látják ők is, hogy most nem az az idő jön, amikor a sarokban duzzoghatunk. Nem most kell az RMDSZ-t megbüntetni minden bűnéért azáltal, hogy nem megyünk el szavazni. Most nem ennek van itt az ideje. Olyan ez, mint amikor egy családban valaki beteg lesz: nem azon vitatkozunk, hogy miért főtt el a murok a húslevesben, hanem azonnal cselekszünk, teljes erőnkkel segítünk, amiben kell, mert tudjuk: ilyenkor mindent félre kell tenni.
Sokan mondogatják, hogy Brüsszel messze van, minket nem érintenek az ottani döntések. De nincs igazuk! Ez a választás ugyanolyan közel van hozzánk, mint bármelyik, mert a tét nemcsak az, hogy egy vagy két képviselőnk lesz-e Európában, hanem az, hogy nekünk, székelyföldi, erdélyi magyar embereknek, a mi közösségünknek mekkora ereje lesz Brüsszelben, illetve itthon. Nekünk minden választás az önbecsülésünkről szól. Arról, hogy megmutassuk, van erőnk harcolni és rávezetni a román pártokat is arra, hogy támogassák a számunkra fontos ügyeket.
Nekünk nincs más út, csak ha vasárnap úgy zárjuk a napot, hogy tudjuk: győztünk! Ha megőriztük a képviseletünket, ha az elkövetkező öt évben is erős, egységes hangunk lehet itthon, a Kárpát-medencében és egész Európában.
Minket csak akkor lehet legyőzni, ha széthúzunk, ha egymás között vitatkozunk, vesződünk. Ha azonban együtt megyünk előre, ha helyén van a szívünk és az eszünk, akkor nem tudnak rést ütni a pajzson!
Elmondtam hát a fiamnak: a mi utunk nem a félelem és a széthúzás, hanem a bátorság és az összefogás. Székely-magyarok vagyunk: a mi utunk a magyar nemzet útja! Emeljük magasba a zászlót, hogy lássák a legmesszibb helyeken is! Hajrá, Székelyföld, előre, székelyek! (X)
TAMÁS SÁNDOR
