Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három leánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna.
Már ugyancsak ott volt az idő, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve. Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a leányoknak pedig megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük. Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej.
Elkiáltja magát a nagyobbik leány:
– Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt rámondja:
– Ne fólj te, nem fabad befélni!
De a legkisebbik se hagyja:
– De drága a té, péndér addák!
A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.
