Nem is csoda és nem is véletlen, hiszen olyan pillanatot sikerült megörökítenie magának a mentőosztag tagjának, amikor e meggyötört, természeti csapások által is sújtott ország lakói szembesülhetnek a leplezetlen valósággal, s megrendíti őket ártatlan, tehetetlen honfitársaik szenvedése. Sőt, az efféle együttérzés még talán segítségnyújtást, összefogást is eredményez.

A hét eleji árvizek az ország északi, központi, északkeleti megyéiben pusztítottak, de még Maros, illetve Hargita megyei településeket is érintettek. Ahányszor elöntött házakat, mezőket látni, értelemszerűen feltehető a kérdés: tényleg ennyire tehetetlenek lennénk a természet erőivel szemben, az érintett hatóságok tényleg semmit sem tudnak tenni a megelőzésért, az emberi életek, javak alaposabb, szakszerűbb védelméért? Mindig el kell könyvelni a veszteségeket, hogy ez van, ez történt, a víz az úr, mert odafent a hegyekben kivágták az erdőket, s arra vagyunk ítéltetve, hogy amikor jön, hömpölyög az özönvíz, akkor csak nézzük tehetetlenül a rendszeres pusztítást?
Mert most is csak nézzük tehetetlenül a pusztítást. És eközben persze hála, össztársadalmi elismerés övezi azt a derék tűzoltót – és vele együtt természetesen mindenik életmentőt –, aki Beszterce térségében karjaiba ragadta és kimentette azt a csöppséget. Miközben a gyermek nem is tudhatja, mi és miért történik, miért kell menekülnie az egész családnak a vízzel elárasztott lakóházából. A tűzoltó végzi a dolgát, ő ennyit tehet: takarókba bugyoláltan szorítja magához, s a kicsi ideig-óráig még azt is érezheti, jó, megbízható kezekben van, szülei mellett még a hatóságok is oltalmazzák.

Nagy erejű fénykép a besztercei mentést megörökítő fotó, mely egyszerre ébreszt tiszteletet, részvétet és felháborodást a szemlélőben. Dokumentáló szándékkal készült, s mégis, dokumentarista remekmű lett belőle. Évekig, évtizedekig azt sejteti ugyanis, hogy ez az ország tűzoltásra rendezkedett be, csak akkor történik valamiféle kis változás, amikor nagy a baj. Árvíz, tűz, hasonló szörnyűségek. És azt is közli a kép ugyanakkor, hogy ha másra nem is, de a derék tűzoltók, katasztrófaelhárítók azok, akikre számítani lehet, amikor baj van. Mert az állam illetékesei, felelőtlen hatóságai többnyire magukra hagyják állampolgáraikat, sugározván az örök, a semmittevést is némiképp igazoló jelszót: csak egészség legyen.

A bebugyolált apróságot most megmentették. Vajon ahányszor ezentúl bajba keveredik, mindig időben érkezik majd a megmentő? Hiszen családjának háza olyan helyen van, vagy inkább volt, amely árvízveszélynek kitett. Bármikor minden elölről kezdődhet. Százak, ezrek, tízezrek élnek hasonló körülmények között, a mostani elárasztottak pedig várják, hogy felszáradjon a sár s kiszellőzzenek a nyirkos falak. És kezdődik minden elölről. Élnek, ahogyan tudnak. Ahogy lehet. S miután apadnak a vizek, a most megmentett apróságnak mekkora az esélye, hogy később iskolába járjon és felzárkózzék a szerencsésebbek mögé? Azok mögé, akik nem árvízveszélyes területre születtek, s nem a nincstelenek és reménytelenek övezetében élnek? Hogyan, mikor számolják fel az állam felelősei az efféle esélyegyenlőtlenséget?

Miközben milliók szorítanák meg a derék, gyermekeket és életeket mentő tűzoltók kezét, milliók kérdezhetik, és joggal: miért kell mindig, de mindig csupán a katasztrófaelhárítókra várni?