Politikai, tudományos pályáját, de magánéletét tekintve is megosztó, ellentmondásos és több tekintetben is negatív személyiségnek tekinthető a Horthy-korszak kormányfői közül a társadalmi emlékezetben talán legélénkebben élő Teleki Pál. Egyebek mellett ezen részleteket osztotta meg hallgatóságával csütörtök esti előadásában Ablonczy Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, a Trianon100 kutatócsoport vezetője a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Az előadás apropóját a kutató legújabb, Teleki Pálról írt monográfiája jelentette, amelyben az utóbbi időben előkerült újabb források alapján is elemzi a tragikus körülmények között elhunyt egykori magyar kormányfő személyiségét, karrierjét és halálát.
Noha a legnagyobb érdeklődés továbbra is halálának körülményeit, valamint a tragikus végkifejlethez vezető út két világháború közötti főbb állomásait – kiemelten két miniszterelnökségét – kíséri, Teleki Pál tetteinek, életútjának megismeréséhez nem elegendő csak a politikust, a tudóst vagy a magánembert megvizsgálni ahhoz, hogy pontos képet kaphassunk azokról a mozgatórugókról, amelyek tettei, döntései mögött állnak. Egyebek mellett erre világított rá Ablonczy Balázs vetített képes előadása, amelyben a családi háttértől indulva vezette végig a hallgatóságot az egykori miniszterelnök élettörténetén. Teleki egy közel két évszázados, gazdag politikai és közéleti múlttal rendelkező, erdélyi gyökerű arisztokrata családban látta meg a napvilágot 1879-ben Budapesten. Teleki Pált sokoldalú érdeklődés jellemezte, így a földrajz iránti szenvedély is, amely adott pillanatokban politikai tevékenységében is fontos szerepet kapott (ő volt a politikai földrajz meghonosításának első kezdeményezője), noha saját magára Teleki ebben a tekintetben mindvégig dilettánsként tekintett. Állam- és jogtudományból, valamint gazdászatból szerzett képzést, egy évet az országos mintarajziskolában is megfordult. Emellett két, a huszadik század első évtizedeiben igen felkapott szellemi irányzatba is beleásta magát: az akkor igen korszerűnek tűnő, a Kelet és a Balkán irányában imperialista elképzeléseket is hirdető turanizmusba, illetve a szélsőséges ideológiát is bőven hirdető fajhigiéniai, fajegészségügyi mozgalomba, az eugenikába. A politikába is igen korán bekapcsolódott.
Teleki Pál életének legvitatottabb korszaka 1919 után kezdődött, amikor is vitatható döntések és tevékenységek egész sora követte egymást. Az elhangzottak alapján ez a jelenség már külügyminisztersége idején megfigyelhető, majd a miniszterelnöksége idején tűnik ki egyértelműen. A nevéhez fűződő konszolidáció elkezdésével – Nagyatádi-féle földreform – párhuzamosan ideiglenesen visszavezetik a botozást, de az ő kormányzása alatt születik a zsidó egyetemi hallgatók számát korlátozó numerus clausus törvény is. Ablonczy Balázs szerint nehezen összeegyeztethetőek a miniszterelnökségről való lemondása utáni egyes lépései is: a revízió főideológusává vált, meghatározó alakja volt a magyar cserkészmozgalomnak, jelen volt minden olyan kezdeményezésben, ahol egy új típusú, magyar, keresztény elit kinevelése zajlott (a zsidó elit rovására), sőt a frankhamisításként elhíresült botrányba is belekeveredett, ugyanakkor szilárdan kiállt a nemzetiségek jogainak bővítése mellett. Második miniszterelnökségét (1939–1941) is végigkíséri ez a kettősség: a második zsidótörvény elfogadásával és a harmadik előkészítésével, a háromhatalmi egyezményhez történő csatlakozással és Jugoszlávia feltételes lerohanásával szemben ott áll az újabb földreform és a szociális juttatási program, a nyilaskeresztesek megfékezése, a lengyel menekültek befogadása és az ország független külpolitikájának megőrzésére való törekvés. A kutató Teleki politikai szerepvállalásainak egy sajátos jellemvonására is felhívta a figyelmet: válságos időszakokban lép be vagy tér vissza az államigazgatásba, ami egyfajta politikusi felelősségérzetre utal, s azt üzeni, hogy amikor az országnak szüksége van rá, akkor ott van.
Ami halála körülményeit illeti, történészként Ablonczy Balázs határozottan az öngyilkosság mellett foglal állást. Az előadásában elhangzottak szerint több bizonyíték utal erre – mások mellett az Incze Péter, Teleki egykori személyi titkára hagyatékából nemrég előkerült legújabb, harmadik búcsúlevél. A kutató úgy véli, a magánéleti válság (felesége és édesanyja végzetes állapota, saját húsz éve húzódó, a frontszolgálat során szerzett súlyos vesebetegsége), valamint a politikai örvény, amelybe keveredett, mind hozzájárult a végkifejlethez. A depresszió, az önvád, az önnön képességeivel kapcsolatos kétely egyébként is végigkísérte életét, korábban is kísérelt meg öngyilkosságot. A búcsúlevelek ugyanakkor arra is utalnak, hogy többször készült erre a lépésre – szögezte le Ablonczy Balázs, aki Teleki és Horthy Miklós viszonyáról is szólt, mely a források tükrében nem tűnik feltétlenül közelinek.
