A kérdésre a magyar külügyminiszter minapi amerikai kijelentése hívta fel ismételten a figyelmet, miszerint ha nem lehet számítani a fekete-tengeri földgázmezők kiaknázáshoz szükséges beruházás elindítására (a kitermelés jogát évekkel ezelőtt konzorciumban az amerikai ExxonMobil és az OMV Petrom nyerte el), Magyarország kénytelen lesz újabb hosszú távú megállapodást kötni az oroszokkal. A diplomáciai nyomásgyakorlás azt jelzi, hogy nemcsak Magyarország, hanem egész Közép-Európa gázellátása – bár országonként különböző mértékben –, de ismét az orosz gáz függőségébe került vagy kerülhet a közeljövőben.

A hazai függőség nem olyan nagy mértékű. Becslések szerint Románia évenként 17 milliárd köbméteres gázszükségletének közel kétharmadát a hazai lelőhelyekről tudja biztosítani. Mi több, egyelőre kevésbé használt, nem konvencionális források is rendelkezésre állnak, s a Fekete-tengerben felfedezett tartalék hosszú távon még a gázexport lehetőségével is kecsegtet.

Kevésbé rózsás a helyzet a többi közép-európai országban, elsősorban Magyarországon, ahol a belső termelés meglehetősen csekély, a lakosság nyolcvan százaléka ezt az energiaforrást használja, és a petrokémiai ipar is nagy fogyasztó. És ahol egy jóval korábbi, még 1996-ban kötött hosszú távú megállapodás ez év végén lezárulni látszik, így dönteni kell az energetikai biztonságról.

Előzmények

Közép-Európa függősége az orosz gáztól az uniós csatalakozás után került igazán terítékre, hiszen addig nem is lehetett kérdés. Ám hiába szállítottak már akkor is Európába többek között Norvégiából vagy éppen Észak-Afrikából földgázt, és hiába volt jelentős kitermelés Hollandiában, az infrastruktúra, vagyis a megfelelő vezetékek és a cseppfolyósított gáz átvételét szolgáló tengeri terminálok hiánya nem tette lehetővé, hogy ezekhez a forrásokhoz hozzáférjen a térség. Lázas tervezés kezdődött, s bár néhány fontosabb projekt révén összekötötték a régiót Nyugat-Európával, több vezeték megépítése üzleti vagy éppen politikai okok miatt dugába dőlt. Az érdekes, hogy bár többnyire az új vezetékeken is orosz gáz jött, a verseny lehetőségének megteremtése mégis előrelépést jelentett. Korábban ugyanis az orosz Gazpromnak nem lehetett konkurense a térségben, ezért lényegében bármennyiért adhatta a gázt. Európában ennek megfelelően jelentős árkülönbség alakult ki: térségünkben akár másfélszer annyit is fizethettek a vevők, mint néhány száz kilométerrel nyugatabbra. A két piac összekapcsolásával azonban nagyjából kiegyenlítődtek az árak.

A fejlesztések eredményeként a régió 2010 környékére megszabadult az orosz béklyótól, még Ukrajna is immár néhány éve nyugatról vesz gázt. Ám az orosz érdek életbe léptetett egy tervet, ami a függőség ismételt, immár üzleti érdekek és módszerek mentén érvényesített megvalósítását vetíti előre.

A Gazprom-terv

Oroszország ugyanis a katonai konfliktusra hivatkozva leállította az Ukrajnán keresztüli szállításokat, és más útvonalon juttatja el a gázt Európába. Az ukrán tranzit megszüntetése hatalmas, évi 140 milliárd köbméter kapacitást, az Európába irányuló orosz export mintegy háromnegyedét vette ki a szállítási rendszerből. Az oroszok úgy oldották meg a helyettesítést, hogy a Gazprom lefoglalta azt az útvonalat, ami eddig Közép-Európa számára az orosz gáz alternatívája volt, és így jórészt ismét elvágta térségünket konkurenseitől.

Ezt persze nem lehetett azonnal megtenni, hiszen évekig a kisebb kereskedők, illetve rövidebb távú üzletek és kapacitás-foglalások domináltak. Az évtized végére azonban már csaknem egészében vagy az orosz óriás közvetlenül, vagy az általa valamilyen mértékben birtokolt európai cégek vásárolták fel a szállítási kapacitásokat. Egyes elemzések szerint míg idén még kisebb szereplők foglaltak le kisebb mennyiségeket az aukciókon, addig jövőre egy-két évtizedre lényegében a Közép-Európát ellátó teljes útvonalat lefoglalta valaki. S hogy ez a Gazprom lehet, mi sem bizonyítja jobban, mint a gázvállalat egyik tanácsadójának korábbi kijelentése, miszerint egy „ellátási gyűrű kialakításán” dolgoznak az ukrán útvonal helyettesítésére. Ez egyébként teljesen logikusan illik a társaság stratégiájába, amelynek egyik központi eleme, hogy minél közelebb vigyék az európai fogyasztókhoz a saját gázukat, és így annak termelői ára mellett a kereskedői haszon is náluk csapódjon le.

Lehet-e védekezni?

Az uniós döntéshozók valószínű nem látták előre e tervet, mert a szabályozásban ugyan szerepel olyan kitétel, hogy egyetlen piaci szereplő nem kaphatja meg egészében a teljes szállítási kapacitást, rövidebb szerződésekre azonban mindössze 10 százalékot kell fenntartani, a maradék kilencven eladható. A szakhatóságok asszisztálásával pedig német, cseh és szlovák szállító vállalatok ezt évtizedekre el is adták, vélhetően a Gazpromnak. Emellett az oroszok délről is elkezdték kiépíteni a kört: ott a Fekete-tenger alatt futó Török Áramlaton hozzák be a gázt, s lekötötték a bolgár, illetve a szerb szállítókapacitásokat is.

A gyűrűt egyébként egyelőre csak azért nem sikerült bezárni, mert a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) az európai tender előtt az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem engedélyezi hosszú távra értékesíteni a magyar határkeresztezőket. A döntést éppen azzal indokolták, amit a többi ország hasonló hivatalai figyelmen kívül hagytak: „a domináns piaci szereplő a szlovák–magyar kapacitások hosszú távra történő lekötésével képes piaclezárást megvalósítani, ezáltal ismét piaci erőfölényes helyzetbe kerülhet” – idézi a G7 portál a hivatalt.

Hogy milyen mértékben sikerül az orosz terv, az a jövő titka. Hiszen újabb vezetékek tervéről (például a Transz-Adriai vezeték bővítéséről, amely az azeri gázt hozná a Balkánra), alternatív útvonalakról, a cseppfolyósított földgáz fogadására képes terminálokról elég sok hírt hallani. Ráadásul a kapacitáslekötés nem jelenti a földgáz megvásárlását. Folyik tehát az üzleti és diplomáciai eszközöket egyaránt felhasználó „birkózás”, amelyben egy-egy kijelentésnek is nagy súlya lehet. Mert egyetlen ország és annak vezetése sem engedheti meg magának, hogy energiabiztonsága veszélybe kerüljön.