„1867 márciusában a szélfútta szarkási homokbuckák közül két holttest került elő. A véletlenül megtalált két holttest Bodri Péter juhászé és annak fiáé volt. Két évvel azelőtt Szent György napján tűntek el nyomtalanul 185 birkával, 115 báránnyal, 3 szamárral és a kutyáikkal együtt. Bodri nyakán kötél volt, míg a fia koponyája be volt törve. Kecskemét város tisztiügyészi hivatala rablógyilkosságot állapított meg és megindította a nyomozást, de a tetteseket ekkor még nem sikerült kideríteni.” Ez alapján a rendőrségi hír alapján született meg Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszélése.

A valóságot ábrázolni egy műalkotásban talán a legnehezebb, elérni bármilyen hatást úgy, hogy szárazon és csupaszon mutatjuk be a megtörtént eseményeket, nem sokaknak sikerül – írják az alkotók a színház közleményé­ben, Móricz novellája azonban sikeres kísérletet tett erre. A civilizáció értékeinek megőrzése és annak elsöprése jelenik meg a történetben úgy, hogy a szerző nem elmélkedik, nem foglal állást, csak közöl. És persze hangulatot kelt sajátos elbeszéléstechnikájával. Valójában ez a hangulat ihlette arra Hegymegi Máté rendezőt és alkotótársait (Garai Judit dramaturg, Devich Botond díszlettervező, Pető Kata jelmeztervező és Kónya-Ütő Bence zeneszerző), hogy a teljes novellát – annak narratív és párbeszédes részeivel együtt – színpadra állítsák.

A rendkívül szuggesztív, már-már allegorikus alakok sötét árnyként vonulnak végig a történeten. A cselekmény nincs időhöz és térhez kötve, bármikor bárhol megtörténhet. Az eredendő gonoszság már az első emberpár története óta ott leselkedik ösztöneink legmélyén, és olykor megmagyarázhatatlan, értelmetlen cselekedetekre késztet.

Az előadás rendezője, Hegymegi Máté táncos és színész is, aki csak pár éve végzett Budapesten a fizikai színházi koreográfus-rendező szak első évfolyamán, de azóta valósággal berobbant a magyar színházi köztudatba. Lapunknak elmondta, már nagyon rég érik benne az ötlet, hogy színpadra állítsa ezt a történetet, de elsősorban az elbeszélő jellege miatt ennek sok akadályát látta. Most mégis úgy érezte, hogy ebben a közegben, ezekkel a színészekkel, a belőlük áradó erővel és energiával sikerre vihető ez a kísérlet. „A mozgásszínházat nagyon nehéz meghatározni, de ami nagyon fontos benne, hogy a testtel való kifejezés legalább olyan fontos, mint a szöveggel való kifejezés. És mivel ebben a történetben kemény cselekvések történnek, de keveset beszélnek az emberek, egy csomó kimondatlan dolgot a testükkel kell eljátszaniuk a színészeknek” – fogalmazott. Mint elmondta, remek volt a munka a Tamási Áron Színház társulatával, az elmúlt két hónap alatt nagyon megszerette ezeket az embereket és a várost is. Rossz lesz hazautazni a bemutató után – tette hozzá –, de reménykedik, hogy egyszer majd újra dolgozhat itt.