A székely falvakban hagyománya van a juhtenyésztésnek. Mivel ez az állat nem nagyon igényes, viszont gazdaságos, Uzon majd minden családjának volt néhány juha, amely a nyári időszakban biztosította a sajtot, ordát, tavasszal a bárányhúst, télire a gyapjút, bundabőrt stb. Most is több család tart juhokat.
A pásztorélet régen Szent György napjától (április 24.) Szent Mihályig (szeptember 29.) tartott. Ekkor hajtották ki, illetve be a juhokat. A kihajtást a bácsválasztás előzte meg, amit minden évben az uzoni művelődési házban tartottak meg. Általában román bácsot szoktak választani február első vasárnapján. A bács a községházán szokott bejelentkezni, és kérésében megígéri, hogy ad juhonként 7 kg sajtot, 1 kg ordát, neki pedig az őrzésért 40–50 lej jár megegyezés alapján. Ezután jön az esztenakomisszió: a juhtartó gazdák ajánlanak hét tagot, aki a bács munkáját ellenőrzi. Az elvárások a következők: tisztaság az esztenán és környékén, kosárforgatás annak rendje szerint, ivóhely biztosítása, juhfürösztés (augusztusban), nyilvántartás. Az uzoniak Dobollópatakáról, Dobollóról, Lisznyópatakáról is fogadtak bácsokat. A juhferesztő kiépítése, a var elleni, kötelező, de nagyon veszélyes, ártalmas szerrel végzett egészségügyi kezelés Comşa János nevéhez fűződik. A kihajtás előtt a juhokat fülszámozzák, és a számokat a bács feljegyzi. Május 5-ig a nyájat ki kell vinni a Cserére, ahol augusztusig maradnak; aratás után jönnek be a Hosszúba, vagyis a Feketeügy menti területekre. Ugyancsak a kihajtás előtt van a próbafejés, ekkor kerülnek a nem tejelő juhok a meddőnyájhoz, a bárányok mellé. Általában december 1-jéig tart a szerződés, de ha korábban beáll a tél, akkor „elhányják”, hazaviszik az állatokat.
A különjáró állatokat otthonról hozott nevük szerint szólították. A seregben a szelíd, félős állat kapott nevet, Cigánykának hívták, ha közel jött az emberhez, Sutának, ha nem volt szarva, Belicének a tiszta fehér pofájút, Kormosnak a feketét. Ha a juh elpusztult, a fülszám után a gazda tudomására hozták a kárt, nem volt kételkedés.
A juhok fejése a fejőpásztor, a meddüpásztor és a bács dolga volt. A járatlanabb gyermekszolgát a bács tanította, hogy ne sértse meg a juhok tőgyét. A monyátor (6–7 éves gyermek) fejőlikra hajtotta az esztenából a fejőjuhokat, ahonnan a kormárnyikba léptek be. Ott a juhászok fejőszéken ülve, favederbe fejtek tavasztól őszig minden virradatkor, délben és estefelé, szürkületkor. A tejet feldolgozó bácsnak a meddüpásztor is segített. Langyos vízben megáztatták az oltót (szopós bárányka bendőjét), és összetörte, amíg lé lett belőle. A tejes cseberbe tették az oltót, s egy óra alatt megaludt a tej. Ekkor kézzel összevacskolták, csomóba gyúrták, s tették is a sajtruhába, kriatába. Ott újra megvacskolták, kigyúrták a levet, kioldották a ruhát, 4–5 felé törték a masszát, s megint kinyomták a levét. Végül nyomtatót tettek rá.
Az esztenát a legelőre a közbirtokosság, a kaszálókra a gazdák építették, szükséglet szerint. A legkezdetlegesebb a fonott esztena volt, amelynek vázát gyertyánfa karók alkották, tetejét pedig kampós ágak, fenyőkéreg borította. A faesztenát a legelőn állították fel, alapterülete nagyjából 3 négyzetméter, magassága másfél-két méter. Keletre nézett, baloldalt volt az ajtó, mellette a jobb sarokban a tűzhely az üstfával, a falon polcok. A fekvőhely priccs volt, szénával, pokrócokkal, bundával.
A juhsereget kosarazták, volt fejőkosár, meddükosár és esztrunga. A kosarat 10–12 lécből vagy lombos ágból készítették, 4–5 méteres lészából állították össze. Alapterületük olyan 15 × 14 méter volt, három-négy nap után költöztették odébb, száraz időben hamarabb.
Egy pusztán csak egy esztena volt, és mivel mind nem fértek el benne, sok pásztor kint, a szabad ég alatt aludt, a tűz köré heveredve. Általában az öregek voltak kint, mert ők kevés alvással is beérték. Menedéknek esős, szeles időre készítettek kalyibákat is, meg burdéjt. Olyan helyekre tették, ahol nem volt huzat, s persze ezek előtt is égett a tűz egész éjszaka. Három-négy is volt belőlük, ősszel összeszedték s hazavitték.
Tüzet valamikor kovával, taplóval csiholtak, a száraz cserelapit meggyújtották, utána rakták a borsikaágat s egyebeket. A már meggyújtott tüzet nem hagyták kialudni, mikor leégett, egy jó nagy üszkös bükkfa csutakot rádobtak, hamuval betakargattak, s az ott senyvedt magában, parazsáról pedig este újra lehetett gyújtani. Az éjszakákon át lobogó tűz távol tartotta a vadakat, és a legyek sem csípték a lovakat.
Az esztenai munkák menetét egy öregember osztotta be vagy a bács. A gyermek dolga volt a vízhordás, a favágás, tűz fenntartása, a meddőpakulár vedret mosott, a fejőpakulár főzte a puliszkát. Élelmük szalonna, tokány, puliszka, túró, orda, pityóka, laska, gomba volt, eléggé egyhangú, de egészséges és tápláló. Néha vadhús is nyársra került.
Legeltetéskor a pakulár megy a juhok előtt a macsukának nevezett bottal – amit maguk faragnak kemény fából vagy kampós gyökérből –, hátulról a monyator lassan térítgeti a nyájat, mert ha a juh megáll, nem eszik. A kintlakó állatok nyáron a vadak támadásának is ki voltak téve, ezeket a kutyák jelezték. Leginkább kuvaszt és más nagy testű csobánkutyát tartottak, újabban a mioritic a leggyakoribb. Ha farkas támadt, a kutyák szaggattak, a vaddisznóra kaffogtak, a medvére az egész sereg kutya rárontott.
A juhászok, mivel állandóan kint tartózkodtak, megfigyelték az időjárás változásait, ennek jeleit. Esőt jelzett, ha az állatok táncoltak, bogároztak, szelet, ha a Nap vörösen ment le, havat az őszi varjúkárogás, jó időt a szivárványos ég.
Kívülállóknak egyszerűnek tűnik ez az életforma, de aki gyakorolja, az tudja, hogy állandó figyelmet és gondot követel. Sokak szerint buta állat a juh, még akkor sem bőg, ha vágják – pedig egy jól tartott vezérürü sokat segít a juhásznak, összetartja a nyájat. A juhok mennek utána, s ha nem hallják szólani a kolompot, megállnak, felemelik a fejüket és várnak. Hát még mikor az anyajuh a hóra ellik? Felleheli, nyalogatja, védelmezi a báránykáját, némelyik pedig akár ötöt is szoptat, mert köztük is van a kölykét elhagyó jerke. Az elletés nagyon fontos időszak, olyankor vizsgázik a juhász, se éjjele, se nappala. Segíteni kell az anyajuhoknak, különösen az ikerelléseknél, a gyöngébb anyák alól az erősek alá kell tenni a kis bárányokat, hogy elegendő tejet kapjanak. Ügyeskedni kell, hogy egyformán erős, életképes bárányok legyenek. Más állatokkal összehasonlítva, mégis a juhokkal van a legkevesebb baj.
Ambrus Anna
