A szerelemről sokat tudunk, elméletileg és gyakorlatice, de mindent nem. A többség ismeretei kimerülnek a  heteroszexuálisok érzelmeiben – derült ki egy konferencián. Szót kaptak az egynemű szeretők, a feministák és a genderisták is, akik a fejlődés letéteményesei(nek tartják magukat). Nemek nélküli emberekből álló társadalomról álmodnak, és tesznek érte. A természettudósok új felfedezést bizonyítanak több oldalról, beleértve a matematika nyelvét is. Ha tudásunk kevés a cáfolathoz, elfogadjuk. Ők ilyesmire nem pazarolnak időt és energiát, becsempészték magukat a hátunk mögött a törvényhozók közé, s addig lobbiznak, míg meglepő jogszabályok nem születnek. Van ország, ahol nem apja és anyja lesz a gyermeknek, hanem 1., vagy 2. számú szülő. Nemcsak megszámolnak, ami önmagában is megalázó az emberre nézve, hanem meg is számoznak. Elvárják, hogy „tanaikat” együk meg mosatlan. Egy résztvevő mesélte, a nőket kislibához hasonlította, s nem a biológiailag nőnek születettek háborodtak fel, hanem a feministák csetepatéztak, kocsmai hangulatig fajult az összejövetel. Kiírták egy marcona arcra: „nő”, és csodálkoztak, hogy nem szerettünk bele. Fura eszmerendszer. Törvény tiltja az észérveket, káromkodunk.
Május. „Lehet, hogy a szerelem vak, mindenesetre borzalmasan rövidlátó” –  jelentette ki Richard P. Evans.   Terry P. kivetnivalót fedezett fel benne, elegánsan lefegyverezte, ártalmatlanná tette, végül megejtő visszakérdezéssel bírta jobb belátásra: „ugyan milyen lenne az ember szerelem nélkül?” Tényleg, milyen lenne?
Nem minden szerelemmel felruházott ember elragadó, mint olyan, de ne ítéljük el a szerelem nélkülit se, mely még olyanabb lenne, vagy még olyan se: pláne, ha irigy, érzéketlen, humortalan egyeddel állunk szemben. „A szépség nem arról szól, hogy van egy szép arcod. Arról szól, hogy van egy szép elméd, egy szép szíved és egy szép lelked.” A kérdés felvetése igéző, hajlandóságot mutatok megfeledkezni átmenetileg a csodára képes ember bogarairól, és mondok róla jót, hisz olyan is van, vegyük észre: nyugodt, békés, elégedett. Ugyan mivel? Egyvalamivel biztos: a semmi mással nem mérhető, csak ésszel felérhető  valamivel: az eszével. Elégedetlensége rendszerint anyagiakra vagy egyébre vonatkozik, az ész elosztásával  elégedett, igazságosnak tartja, úgy érzi, jól járt. Nem látni olyant, aki tüntetne az észosztó ellen, rázva öklét, hogy bezzeg, nem adtál nekem eleget. Eszi a kefét azért magában, ha túljár rajta minden kapcabetyár.   Legtöbb ember tudomásul veszi a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyét – pszichológia –, természetes  kiindulási pontnak tekinti, ugye, mindenki magából indul ki. „Ha én nem, a gyermekem majd többre viszi.” Elégedetté teszi a remény.
Amíg úgy érzi, lenne lehetősége jobban élni holnap, mint ma, lépik. Hajtja a tettvágy és tetterő, amit a becsvágy megsokszoroz. Mindaddig nincs baj, míg látja, hogy a hozzá hasonlók hiába próbálnak emelkedni, csak akkor, amikor ő is kísérletet tesz, s kiderül, neki sem sikerül, éppúgy, mint a többinek. Felgöngyölítik az okokat, s gyakran világossá válik, hogy nem az egyénen múlik a dolog, hanem a társadalmi mobilitás felfelé nyíló kapuit külső körülmények – valakik – bezárták. Elégedetlenné és dühössé válik mindenki. Kimennek az utcára és tüntetnek.
Ha valaki azt hiszi, hogy elvont elméleti tézisről morfondírozok, téved. A hónapok óta tartó párizsi tüntetésekből hozok kóstolót. A hatalmat birtoklóknak lett volna lehetőségük eleinte, hogy a megmozdulásokat elfojtsák. Sokszor elég az ígéret, de autógyújtogatás és kirakatrobbantás szakaszban késő. A sárga mellényesek kitartanak, beváltják jóslatomat. Eddig annyiban tévedtem, hogy azt hittem, Macron elnök januárban megkezdi az ígérgetést. Tévedett, nagyobbat, mint én. Dobálják a rendőröket és szidják: „legyetek öngyilkosok”. Franciaországban az utóbbi évben 27 rendőr lett öngyilkos. Macron elnöknek nem hisznek. Jobb szervezettség és egy hajszál hiányzik, forradalom is kitörhet akár, bár a tüntetők száma még mindig nem elég nagy – a kevésbé globalizálódott vidéki középosztály a legelégedetlenebb. A felmérések mutatják, a szimpatizánsaik száma sokkal nagyobb. A kötélhúzás egyik fontos epizódja az uniós választásokra esett, s megcsúfolta azt. Májusnál jobb hónapot keresve sem találtak volna lebonyolítására. Április megmutatta, kinek az esze nincs a helyén. Lángoló templomok, élén a Notre Dame-mal. Égvén. Húsz évig nem nyúlnék hozzá, lássa mindenki, mit köszönhetünk a megveszekedett toronyőröknek.
Olyanok vagyunk, mint a nők, Szerb Antal megfogalmazásában: „A nők mind egyformák, csak az egyik ilyen, a másik olyan”. Mi „ilyenek” vagyunk, nem olyanok, mint a jóléti államok liberális eszmékkel beoltott szavazói. Voltak országok, ahol a nemtelen migránspártiak győznek, ellensúlyozásra vagyunk hivatottak. Inkább a kontinens szakadjon ketté, ne a szívünk.
Ami ennél is fontosabb itthon: kihalóféllábon őrködik a gólya. Egyem a szívét az aranyos házaspárnak: „több gyermeket akartunk, de aztán mégse”.

Szurkos András