A képalkotás csendes, befelé figyelő állapot – vallja Bach Máté. Ám a nyugalom, az alkotói magány inkább illúzió egy állandó mozgásban lévő, az események pörgését dokumentáló fotóriporter számára, és Bach Máté alkatilag olyan fotós, aki nem csupán követi és megragadja a pillanatot, hanem e nagy rohanásban észreveszi, mi több, keresi a mélységet is. A Magyar Nemzet napilap fotóriportere, emellett a prae.hu művészeti portál és az Athenaeum Kiadó munkatársa, de ez csak egyik szelete képalkotói világának, hiszen napi fotóriporteri munkája mellett saját elképzeléseit, sorozatait is megvalósítja. Ezzel már azon fotográfusok körében helyezkedik el, akik nem csupán napi feladataikat oldják meg legjobb tudásuk szerint, hanem önálló alkotókként léteznek. S mindezt nem elismerésekért, hanem alázattal és szerényen teszi, érzékeltetve egyben, hogy a fotográfia korunk egyik legőszintébb, legerősebb vizuális nyelve. Bach Máté egyben azt is bizonyítja, hogy a fotó megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen. S hogy igaza van, írók, költők, alkotók is alátámasztják, nem csupán azért, mert őket is fényképezi, hanem mert rendezvényeiken is jelen van képeivel, mi több, fotói révén ő maga is az irodalom holdudvarában helyezkedik el.

Egyik lírai sorozata a Fénypecázás című fekete-fehér vizuális esszé az élet apróbb és jelentősebb dolgairól. Váratlan helyzetek és helyszínek Budapesten és környékén, s egyaránt látható azokon idősek otthona, dunaújvárosi börtön, kocsmai füstös jelenet. Bach Máté alapelve, hogy szereti megismerni azokat az embereket, akiket lefényképez, próbál elbeszélgetni velük, így ők nem csupán portréalanyokként jelennek meg képein, hanem arcukat, egyéniségüket, életüket mutató emberekként. Érzékenységére vall, hogy előbb szociális munkás szakon tanult, később tért át a fotózásra, szakmai tudását Dániában mélyítette el.

Emlékezetes marad, amikor 2008-ban leköltözött egy dél-magyarországi falucskába, a Baranya megyei Alsószentmártonba, ahol sokáig beás cigányokat fotózott, még a karácsonyt is velük töltötte. Megtanulta, hogy egy közösség nehezen fogad be úgy egy fotóst, hogy az csak odamegy hozzájuk fényképezőgépével, ám ha megpróbál megismerkedni velük, közelebb kerülni hozzájuk, megnyílnak, barátságosabbá válnak. Ezt a szemléletet követi a Pesti nő című sorozatában is. Célja, hogy Budapest történetét sajátos módon, női portrékon keresztül mutassa be. Ez az elképzelés egy interjúkötetté teljesedett ki, a más-más hivatást és életvitelt képviselő hölgyekkel (színész, énekes, ügyvéd, 93 éves holokauszttúlélő, taxisofőr stb.) Izsó Zita beszélgetett. E történetek nemcsak e könyvben (Izsó Zita–Bach Máté: Pesti nő, Athenaeum Kiadó, 2017) olvashatók, hanem a Pesti nő című blogjukon (pestino.hu) is, illetve a hozzárendelt közösségi oldalon. Bach Máté mindenik lefényképezett nőtől tanult valamit: egy volt hajléktalantól, aki felülkerekedett sorsán, és ma már ő is az otthontalanokért dolgozik, például azt, hogy az önmagunkba vetett bizalom visszaszerzése az egyik legnehezebb dolog az életben.

Fotónaplója (litera.hu) mellett egyedi a Vagány históriák című irodalmi fotósorozata, amelyet 2012-ben, éppen a költészet napján mutatott be, s amelyet azóta is folytat. Kortárs írókat fényképez azzal a szándékkal, hogy alkotót és költészetet egyaránt közelebb hozzon az olvasókhoz. Azzal a gondolattal is eljátszadozott, hogy megkérdezte az íróktól, milyen más, nem kulturális tevékenységet tudnának maguknak elképzelni, s válaszaikból kiindulva fotói igen meglepő helyszíneken és környezetben készültek (képei megtekinthetőek a Facebookon: Bach Máté Photographer). Bach Máté Budaörsön született, most is ott él. Édesapja sváb származású, így érthetően ő maga is kötődik e közösséghez. Ezt képileg is próbálja megjeleníteni, ismerve Budaörs múltját, jelenét fotografálja. Emellett nyolc esztendeje fotózza a vajdasági Tanyaszínház művészeit, s vallja, hogy a Vajdaság a második otthona, hazajár oda, mert szereti a bácskai habitust. Most Székelyföldre is rápillantott, talán térségünket is megkedveli…