Régóta gyógyerőt is tulajdonítanak e farontó, vörös korhadást okozó gombafajnak. Szent Hildegárd apátnő (1100–1178) korában például reuma és epilepszia kezelésére használták. A mi népi gyógyászatunk is élt, él vele.
Bánvölgyén (a Bükk vidéke, Borsod) a ló egerére pirított fűzfagombát kötnek. Felcsíkban azt állítják, hogy a gévagomba vagy fűzfagomba jó gyomorbetegeknek. Megkészítés előtt megpucolom, forrázom 15–20 percig. (G. M., Csíkborzsova) Utóbbi esetben ételként ajánlják. Az említett adaton kívül csak egy gyergyóiról tudok még: Borzonton a ló kehessége ellen javallják, megszárított fűzfagombát kell az orra alá füstölni.
Népi nevei: akácfagomba (Máramaros), botlófagomba (Szigetköz), cseresznyegilva (Baranya), fűzfagéva (Somogy), ficfagomba vagy fűzfagomba (Bereg, Csík, Gyimes, Ung, Szlavónia, Drávaszög, Kisalföld, Szigetköz, Tolna), fülgomba (Szigetköz), fűzfatüdő (Alföld, Tolna), fúzgomba (Klézse, Moldva), géva(gomba) (Csík, Baranya), gilvagomba (Ormánság), nyúlfülgomba (Mezőség), sárga fagomba (Háromszék), sárga las(k)agomba (Háromszék, Moldva). Kovászna megyében a hidvégi románok, kik még a magyaroknál is kevésbé ismerik, burete unguresc, magyar gomba néven tartják számon, a magyarázat szerint, mert magyar mutatta meg nekik. Legrégebbi adatunk a Laetiporus sulphureus magyar népi nevéről (Vas megyéből, a Dunántúlról) Clusiustól számazik: Fiz fa gomba.
Két hagyományosnak tekinthető elkészítési módja: Vékony szeletekre szoktam vágni s kirántom. (Cs. E., Barcaság, Apáca); Kirántva esszük, mint a húst, előtte főzzük. (J. K., Martos, Vág és Garam köze)
Viszonylag kevéssé, de helyenként jól ismert gombánk tehát a sárga gévagomba, évente nagy mennyiséget lehet szedni belőle. Jó tudni: ha megkészítés előtt nem főzzük meg, s levét nem öntjük el, kesernyés íze lesz. Ha igen, nem véletlen, hogy sokaknak ízlik, és azért is szerethetjük, mert a többi gombától eltérően alig veszt állagából a főzést követően.
Zsigmond Győző
