„Vizsgáljuk meg útjainkat, kutassuk át, és térjünk vissza az Úrhoz!” (Jer. 3,40)
Miután beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, valamint elhatároztuk, hogy a hit útját keresve döntéseket hozunk a változás érdekében, folytatnunk kell egy nagyon nehéz lépéssel, amelynek ugyanolyan fontossága, súlya és értéke van, mint az előzőeknek. Alapos, bátor, de legfőképpen őszinte, félelem nélküli, mélyreható erkölcsi leltárt kell készítenünk magunkról. Nézzünk szembe önmagunkkal, nézzünk a tükörbe.
A magyarózdi drogterápiás otthon egyik csoporttermében található ez a felirat: „Őszinteség a kulcs”. Sokáig nem tudtam, miért is fontos ez. A későbbiekben jöttem rá, hogy nélkülözhetetlen elem a gyógyulás elérésében, a józanság megőrzésében, a felépülés nem éppen egyszerű folyamatában. Nemcsak a szabadulás nélkülözhetetlen eleme, hanem hétköznapjaink ajánlatos velejárója is.
Isten az embernek nem rendeltetés nélkül adta az ösztönöket s az ezekből fakadó és táplálkozó vágyakat. Mindezek szükségesek és helyénvalók. Ösztöneink viszont elszabadulhatnak, gondot okozva az élet minden területén. Az önpusztító ivás oka gyakran ámokfutó ösztöneinkben rejlik. Ha időközönként nem tartunk önvizsgálatot, egy idő után életünket egy másfajta úr fogja vezényelni, adott esetben ez akár az alkohol is lehet. Sajnos, hogy erre nagyon kevés szenvedélybeteg jön rá magától. S akkor feltevődik a kérdés, hogy mi a teendő?
A józanságra törekvő embernek először is szembe kell néznie önmagával, jellemhibáival, nehezteléseivel, félelmeivel. Miért? Legfőképpen azért, mert a legtöbb függő személyiség azt gondolja, hogy a körülmények áldozata lett, kevésbé ismeri el, hogy önmaga és az önmagában keresendő helytelen működési folyamatok okoznák deviáns magatartását. Legtöbb alkoholista az önigazolást művészeti szintre tudja emelni, ürügyeket gyártva az ivásra és az esztelen viselkedésre.
A neheztelésekkel és másokra való mutogatással viszont csak az érhető el, hogy életünk eredménytelenné és boldogtalanná válik. Lehet, hogy voltak, akik valamilyen formában ártottak nekünk, de ha élni akarunk, meg kell szabadulnunk a nehezteléstől, a haragtól, a „mindig más a hibás” gondolkodásmódtól. Gyógyulásunk érdekében inkább arra kellene választ adnunk, hogy mi mikor voltunk önzőek, tisztességtelenek, haszonlesők vagy gyávák. És ha még jobban akarjuk tudni, most hol tartunk, akkor érdemes elővenni a nagyobb emberi hibák egyetemesen elfogadott listáját, a hét főbűnt. Ezek: a kevélység, fösvénység, bujaság, harag, torkosság, irigység és jóra való restség. Ezek a gyarlóságok mind félelemmel teli érzéseket gerjesztenek, amelyek a lelki megbetegedések táptalajai lehetnek, és amelyek súlyos belső személyiségtorzulásokhoz vezethetnek. Sajnos, ha ezekről nem veszünk vagy nem akarunk tudomást venni, kárt vallhatunk emberi kapcsolatainkban, valamint a társadalomban betöltött szerepeinkben.
Ha alaposan, becsületesen és őszintén megvizsgáltuk viselkedésünket, akár évekre visszamenőleg is, megértettük nehezteléseink hiábavalóságát, felmértük végzetes és szörnyen romboló erejét, kezdtünk toleranciát, türelmet és jóakaratot tanúsítani mindenkivel, akkor elmondhatjuk, hogy jó úton haladunk. Mindezek kézzelfogható bizonyítékok lehetnek arra, hogy komolyan vesszük magunkat. Ha tudjuk, hol voltunk önzők, tisztességtelenek, tapintatlanok, vagy kiket bántottunk meg, kikben keltettünk fölöslegesen féltékenységet, gyanakvást vagy haragot, akkor remélhetjük azt, hogy Isten is megteszi az ő részét. A hit megteszi értünk azt, amire mi magunk nem voltunk képesek.
Kozma Ferenc lelkigondozó, a Bonus Pastor Alapítvány munkatársa (telefon: 0757 489 778)
