Egyszerű, saját maga számára nem gyűjtő, mondhatni, puritán ember volt, aki a hittanórákon nemcsak kizárólag a katekézist tanította, hanem általános műveltségünket is gyarapította, különösen a matematikatudása volt rendkívüli, sokszor fordult elő, hogy számtanleckéinket az ő irányításával tanultuk, oldottuk meg, de még a nagyobbak, a szeredai gimnáziumba járók is hozzá mentek matekezni. Később, már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy az első világháborút megjárt férfi az olasz frontról hazajövet belekeveredett a gyalázatos tanácsköztársasági buliba, talán a vörös hadseregbe is besorozták erőszakkal, aztán a székely hadosztály katonájaként harcolt, akiket egyik oldalról Kun Béláék, a másikról a románok lőttek – egy megkeseredett, a világból kiábrándult ember érkezett haza a megcsonkított, hazán kívüli kishazába, és elment a gyulafehérvári teológiára. Nem az álmait követte, nem lett belőle matematikus. A mi szerencsénkre, mondom most utólag, mert tőle szinte többet tanultunk, mint a tanári kar jó részétől. Ő volt tehát a templomépítés be­fejezésének egyik ösztönzője.

Jött azonban 1946, a borzalmas aszály éve. Abból az esztendőből nincs semmi adatom. Csupán a kölyökkorban hallott mesék. A templom körül szünetelnek a dolgok. Olyan aszály volt, hogy még a patakok melletti füvek is kiszáradtak, de ki a patakok is, a Nyír-, a Remete-patak biztosan, egyedül a máskor mindig bővízű Aracs medrében csordogált egy vékony erecske. Jováki bácsi malmának hatalmas vízkereke, amely alatt annyit lubickoltunk kölyökkorunkban, ’46-ban szárazon állt, nemcsak azért, mert nem volt víz a Remete-patakában, őrleni való hiányában is aszottak eresztékei. Semmi sem termett, se gabona, se burgonya. A pokoli szárazságra, amely szinte az egész Székelyföldet sújtotta, Pálfalván a természet rátett még egy lapáttal. Valamikor a júliusi nagy hőség végén akkora felhőszakadás és jégverés zuhant a falura, hogy helyenként másfél-két méter magasságban hömpölygött órákon keresztül a falun az áradat. Vitte, amit vihetett, jobbára az aprójószágot, majorságot, malacokat, bárányokat sodort magával, de kutya sem sok élte túl. Se kenyér, se hús – mondták az emberek, akik az épületekben keletkezett károkat aránylag hamar helyrehozták, de az éhség ellen nem volt ellenszerük. Olyan volt ez az év – csúfondároskodott a férfiak egy része, próbálván kacagással felülemelkedni a síráson –, mint Lűtő Laci gusája. Na, ezt magyarázza valaki meg nekem! Hát az volt, hogy nagyapámnak a jobb füle mögé nőtt (de talán vele született) egy gyerekököl nagyságú vadhús daganata, mondjuk azt, hogy egy hatalmas anyajegye volt. Erre a húspánkóra nőtt egy kelés, ami borzalmas fájdalmat okozott neki. A minden bajra orvoslást tudó nagymama sem tudott segíteni. Nagyapám fogta magát, beszekerezett Szeredába, s úgy, ahogy leszállt a szekérről, ostorral a kezében berontott Hirsch főorvos úr rendelőjébe. Szerencsére jól ismerték egymást. – Mi a baj, Laci bácsi? – kérdezte a híres orvos. – Ó, hagyja el, doktor úr, csupa csapás az élet, egyeb sincs, csak bajra baj. Kelés nőtt a gusámra! – Hirsch doktor megműtötte, de nagy kacagva a városban többnek is elmesélte, hogy miként rohanta őt le Laci bácsi a bajra bajjal. A mese a faluba is visszakanyarodott, s így maradt fenn a történet lényege szólásmondásként.

’46 borzalmaira lefordítva a bajra baj azt jelentette, hogy az aszályra árvíz is jött. Arról már meséltem, miként indult el Bánságba apám, s miként tért magához vérbefagyva a temesvári gyárvárosi állomáson. Hozott is gabonát elegendőt a falunak, de több ellenséget szerzett, mint barátot. A mi falunkból nem vittek el télire a gazdagabb vidékekre szegény családokat, főként gyermekeket éhínség ürügyén, mint sok más csíki faluból.

Szószedetnyi, szépiabarna, írással teleírt, kifakult füzetecskét lapozgatok, olvasom apám kézírását, a számadásokat. A füzet címlapján csak annyi van, hogy Obsitos. Újabb dokumentuma a templomépítésnek, annak is a megszállottságról valló, szenvedélyes akarásának, a kalákázás másik, ha úgy tetszik, minőségibb, szellemibb változatáról folyik itt csepűrágás. Apám szerezte meg a színdarab kéziratát, talán a somlyói barátoktól vagy még a Kalotos időkből (azért hiszem ezt, mert találtam sokszorosított színdarabokat annak idején a padláson), ő is rendezte, a főszerep is az övé volt, magyarán a csíkpálfalvi házasemberek műkedvelő együttese az előadással addig járta a környék falvait, amíg a templom bádogosmunkáira, főképp a három hatalmas bádogkereszt legyártására összegürizte a pénzt. A színdarabról szinte semmit sem tudok, de évtizedek múlva is emlegették, különösen apám alakítását utánozták a vasárnap délutáni kocsmázások alkalmával.

Gyermekkori jóbarátom, padtársam, Páll Pista, aki­vel egy napon születtünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk, sokszor ugratta az édesapját, ha feléjük mentem, hogy adjon elő egy részletet a szerepéből, mert ő is játszott az Obsitosban. Az öreg Páll Pista még nyolcvanéves korában is, jóval apám halála után, sokszor mesélt az akkori színdarabozásról, azt hiszem, életének egyik legnagyobb és legfontosabb eseménye volt.

Az Obsitost valószínűleg 1947 januárjában, a falu búcsúsnapján mutathatták be, s amint az 1948. IV. 27-i elszámolási időpont igazolja, legalább két évig nem vették le a műsorról, szinte az egész Közép-Csíkot bejárták, betájolták. Egy profi színházban sem számolhattak volna el pontosabban. A kiadásokhoz nemcsak a néhány liter bort, liter pálinkákat, de még a púderre, arcpirosítókra kiadott filléreket (banikat) is feljegyezték.

A legfontosabb azonban, hogy az egészet jókedvvel, az akkori társadalmi, politikai viszonyokon túllépve, felszabadultan cselekedték. Nemcsak az a tizennégy liter bor tette, derítette jó kedvre Csiszer Andrást, Ferencz Gyulát, Gál Jánost, Csomortáni Mihályt, Szabó Andrást, Salamon Ignáncot, Páll Istvánt, Péter Lajost, Petres Balázst, Ferencz Pált és apámat, hanem egyfajta dac is. A háború és az utána következő szörnyűségek dacára mentek szembe az árral. Amikor a falu fehérre meszelt kerítéseire sablonnal, vörösen felmeszelték a választási szlogent, hogy „Szavazz a Napra, hogy több kenyér jusson asztalodra!” – évekig ott virítottak, akkor is, mikor már olvasni tudtam –, ők, jobbára iparos házasemberek, egy kisebb városnak is tiszteletére lehettek volna, igazi polgárokként nekiálltak színdarabozni. Amikor a kommunista párttal szoros szövetségben lévő Magyar Népi Szövetség (lásd: a NAP nevű választási koalíciót…) helybéli aktivistája levetette falunk iskolájáról a keresztet, a pálfalvi házasemberek a keresztért ültek fel a szekerekre, s döcögtek át a hegyen, Vasond felé, Csíkmenaságra vendégszerepelni. A gyermekkori mesék szerint nemcsak a színdarabot mutatták be, hanem utána bálokat is szerveztek, a talpalávalót a csoport zenekara húzta. Még kamaszkoromban is hallottam, láttam őket muzsikálni. Péter Laji bácsi volt a prímás, Csiszer András keresztapám a kontrás, Csomortáni Mihály cimbalmozott, a bőgősre már nem emlékszem, de a másodhegedűs a templomépítés utáni időkben tanító nénink, Márton Ferencné volt. És összegyűjtötték a pénzt, többet is, mint amennyi a keresztekre kellett.

•
Ott álltak a templom tövében lévő iskola raktárában. Három, mennyezetig érő bádogkereszt. A legnagyobbik, a kettős, csak keresztbe döntve, átlósan fért el abban a helyiségben. A két kisebb, cinkszürke szimplakereszt – az egyik a templom szentélye, a másik a hajó fölé – épp a szoba plafonjáig ért, lehettek olyan két és fél méternyi magasak. Az Obsitossal vándorkomédiáskodták össze édesapámék 1947–48-ban. Mindez az akkori, négy-öt éves valóm számára mellékes. Hogy s mint történt, nem tudom, de egy alkalommal bebújtam az egyik keresztbe… Nagyon furcsa volt az a félhomály, a csend, azt hiszem, nagyon jól éreztem magamat a hideg bádog alatti hűvösben, a gömbben. A baj akkor történt, amikor nem tudtam kimászni. Bekapaszkodni egyszerű lehetett, de kifelé a sötétből sehogyan sem ment. Először csönd, néma riadalom, aztán szepegés, végül bömbölés… Így találtak rám. Amit akkor mondott egy mesterlegény vagy kőművessegéd, napszámos, mit tudom én, ki – életemben az első mondat volt, amit szóról szóra megjegyeztem: „Ez a kölyök es jó korán magára vette a keresztet.”

•
A keresztek végül is felkerültek a helyükre. A toronykereszt felszerelésén állítólag apám is ott volt a magasban. Nem tudom, hogy édesanyám tudta-e, ha tudta, volt, amitől őszüljön. Hogy mikor került erre sor, az biztos, hogy semmi sem biztos. Apám iratai között találtam egy cetlit. Átböngészve arra a megállapításra jutottam, hogy a templomépítők egy kicsit az utókor, az öröklét felé sandítottak.

Ez a fogalmazvány bizonyára kalligrafikus betűkkel újra van írva valamiféle jobb papírra, egészen biztos, hogy nem 1947-ben került a templomkereszt gömbjébe. „Értesítést kaptunk – írja Bartis József pap bácsi 1947-ben –, hogy a bádogot kiutalták, csak el kell hozni. Bizony 60 millióba került a 400 kiló bádog, éppen annyi, hogy a templom tornyát be lehetett födni. A bádog elhozatala annyi időt vett igénybe, hogy augusztus hónapban érkezett meg Pálfalvára. Közben jött a pénzstabilizáció, így nem lehetett ez évben semmit sem kezdeni.”

(folytatjuk)