Június 1-je szakadó esővel indult, és sártengerben dagonyázva kellett a Nyeregbe, a szentmise helyszínére felkapaszkodni. Volt, akinek az esőköpenyt levetve egy szál ingben kellett „színt vallania” az ellenőrző szervek előtt, mit visz magával.
Megpróbáltatott minden zarándok – de meg is tartatott. A pápavárás közös rózsafüzére alatt már elállt az eső, a köd is elkezdett felszállni, az óriáskivetítőkön pedig csupa mosolygó arcot lehetett látni, senki nem tűnt elgyötörtnek. Sem az egész éjjel utazók, sem a gyalog vagy biciklin, többnapos zarándoklat nyomán ideérkezők. Még a szervezők sem. Pedig az előző, az utolsó előkészületi nap kemény próbának vetette alá a főegyházmegyei szervezőket.
Már korábban kiderült, a pápai miseruha hátán a pápalátogatás logójának magyar feliratát el kell takarni – ezzel Cristina Sabău-Trifu művészi terve részben módosult. A helyszínen és a képernyőn mégis – vagy pont ezért – nagy elégtétel volt a mitra és miseruha összhangját látni. Jó volt a teológushallgatók, azaz a kispapok liturgikus szolgálatának összehangoltságát, fegyelmezett és gyakorlott összhangját tapasztalni, miután előző este még személyesen követhettük végig, mi mindent kellett szinte utolsó percben hozni, elhelyezni, előkészíteni, elrendezni… A pápalátogatást előkészítő kibővített liturgikus bizottság is késő estig dolgozott, miután némi biztonsági akadékoskodás miatt csak nagyon későre tudott bejutni a helyszínre. Próbára szinte nem is volt idő.
Az utolsó nap tapasztalatai nyomán Péterfi Attila így fogalmazott: „A napokban sokszor úgy éreztem, hogy erőnk feletti harcra vagyunk ítélve. Fájdalom, kereszt, megpróbáltatás, eső, sár, egymásra uszítás, megaláztatás… A hitben erősek harcát vívtuk minden fronton, és nagyon sokan ebben sérültünk… Pedig csak tettük volna a dolgunkat. Ahogyan tettük négy hónapon keresztül. Az ellenszél hatalmas volt, és a feladat magas. Az ég és a föld valóban közel volt. Nehezen győzött a nap a felhők felett, de győzedelmeskedett!”
Csíksomlyóra Marosvásárhelyről érkezett a pápa, az előzetes terveket áthúzta az időjárás, nem lehetett kockáztatni a helikopteres utazást. Kiemelten értékelendő, hogy miközben kisebb formátumú egyéniségek lemondják a rossz időjárás miatt a programjaikat, a pápa minden nehézség ellenére vállalta így is, hogy eljöjjön Csíksomlyóra! Ha fáradtnak látszott a szentmise alatt, azért volt… Nem könnyű árkon-bokron, szakadó esőben, nyolcvanévesen körbeutazni a világot.
A Csíksomlyóra érkezés körülményeinek többszöri átszervezése miatt a Jakab Antal Tanulmányi Házban is folytonos készültségben állt a személyzet: várták reggelire, készítettek neki ebédet, ami végül állófogadássá vált. A nyeregben megtartott szentmisét követően a tanulmányi ház udvarán berendezett betegek szektorában találkozott Ferenc pápa a kerekesszékes, mozgásukban akadályozott és másféle betegségekben szenvedő híveivel. Itt már látszott rajta, hogy megérintette a hely szelleme, otthonosan mozgott a hátrányos helyzetűek közt, akiket egyenként megáldott. Az ebédlőben zöldségleves, csirkeszelet, hal várta krumplival, vegyes zöldségkörettel – mindössze negyedóra után a pápa rövid pihenőre vonult el, majd indult is tovább a következő helyszín irányába.
Találkozott a tanulmányi ház személyzetével, az önkéntesekkel, kedves, közvetlen találkozás volt ez, mint ahogy az is, amikor a tanulmányi ház folyosóján, illetve az udvaron találkozott a csíksomlyói pápalátogatást előkészítő főegyházmegyei bizottság tagjaival, akiknek megköszönte az előkészítő munkát. Volt, akinek gratulált, volt, akitől imát kért, mindenkivel kezet fogott és mindenkit személyre szabottan szólított meg, emlékül egy-egy rózsafüzért ajándékozva a főegyházmegyei szervezőknek. A folyosón ott állt egy fiatal házaspár is apró kisbabával, és közelről láthattuk, mennyire kedves, barátságos Ferenc pápa, nemcsak keresztet rajzolt a kisgyerek homlokára, de meg is puszilta, és ragyogott az arca, a szeme. Mert Ferenc pápa leginkább az emberi találkozásokat szereti, a Nyeregben elmondott homíliája is a sebek fel- és beismerése mellett arra biztatott, hogy merjük kipróbálni a személyes kapcsolatokat, közeledést, merjünk ennek érdekében kockáztatni és valahogyan elindulni azon az úton, amin, tetszik, nem tetszik, végül is együtt kell járnunk. (...)
Mi, erdélyi magyarok kétségtelenül szerencsések vagyunk, mert Ferenc pápa előbb lépett a mi földünkre, mint az anyaországéra. Mi, erdélyi magyarok ennek a látogatásnak, ennek a szentmisének a nyomán a román sajtóban úgy jelentünk meg, ahogyan szinte semmi más alkalommal nem: példaértékűnek látták és láttatták hitünket és helytállásunkat. Mi, erdélyi magyarok persze mindig kicsit többet szeretnénk. A mi Márton Áronunk miért nem szent még? Hol vannak a mi vértanúink? Micaci Cristian a balázsfalvi boldoggá avatásról mondta: „Túl kell tekintenünk azon a hét személyen, akiket ma boldoggá avat Ferenc pápa, és meg kell értenünk, hogy ez a lista sokkal hosszabb. Ezen a listán szimbolikusan ott szerepelnek a mi vértanúink is.” Akiket ugyanúgy boldoggá lehetett volna avatni itt és most – vajon, megtettünk-e mindent ezért, vagy valójában el sem kezdtük az ügyüket képviselni?
A csíksomlyói szentmise szervezéséért rengeteg köszönetet kaptak a szervezők. Volt és van, ami kiértékelésre szorul, hogy a jövőt – ahogy Ferenc pápa homíliájában megfogalmazta – tudjuk összevarrni. Ugyanakkor, mondta ugyancsak a szentatya: „Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit” – az egymásnak okozott sebeket. Nem hinném, hogy ezek puszta elhallgatása jelenti „a jövő szálainak kézműves összefonását”. Úgy gondolom, a múlt és főleg a jelen sebeinek megnevezése segít valóban tiszta vizet önteni a pohárba, különben hamis alapra próbálnánk építeni. A sebek ugyanakkor „nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést” – a sebek Ferenc pápa tábori kórház képével élve gyógyításra szorulnak. Ez az egyház, a hívő közösség dolga. Gyógyítani és gyógyulni viszont csak úgy lehet, ha tudjuk, hol fáj, ha a sajgó sebet őszintén megmutatjuk. Amíg rejtve marad, nem kaphat gyógyírt. (...)
A pápa szavait elemezzük, kóstolgatjuk, fontolgatjuk, és már el is felejtettük, vajon ő milyen képet visz rólunk magával. Mert rengeteg tennivalót hagyott ránk. Értelmeznünk kell, jól értenünk. Egyeztetnünk magunkban és egymással, melyik felhívása mit jelent és pontosan hogyan valósítható meg. Néhányunk között már elkezdődött ez a folyamat, ütköztetjük nézeteinket, de nem azért, hogy vitázzunk és szavakkal egymást meg- vagy legyőzzük, hanem azért, hogy az igazság megfogalmazásával a kényelmünket, a pozíciónkat, netán akár a barátságainkat (vagy barátságnak vélt szövetségeinket) kockáztatva is előbbre lépjünk az egymás megismerése, majd a kiengesztelődés útján. Mert Ferenc pápa azért kockáztatta meg, hogy ide jöjjön, közénk, ki a hepehupás úton a Nyeregbe, hogy mi aztán merjük kockáztatni, hogy a sok egymásról kialakított klisé, felszínes ítélet helyett kimondjuk az igazságot, fertőtlenítőt öntsünk a sebre, amely először sajog, aztán viszont gyógyulni kezd. És akkor elkezd épülni a képességünk arra, hogy „keménykedés” helyett a sárban tocsogónak kezet nyújtva segítsük, együtt járjunk. Hadd zárjuk hát a remény és öröm hangján Oláh Zoltán kanonok, szervező szavaival: „Örülök, hogy a terhek alatt senki sem omlott meg. Köszönet a csíksomlyói Máriának.” (romkat.ro)
