A felépülésben vannak egymást követő lépések, amelyeket nem tanácsos kihagyni. Az őszinteség útját követve elkészül a belső leltár, feltárulnak hibáink, gyenge pontjaink. Nagyon sok szenvedélybeteg nem szeretne továbbmenni. Inkább megtartanák a megalázó emlékeket, életük kínos és fájdalmas eseményeit. A személyes önvizsgálat egymagában nem elegendő a helyes önismeret és fejlődés útján, csak az alázat és a megbocsátó erő hatalmában érhető el a hőn óhajtott szabadság. A jellemhibáinktól és fogyatékosságainktól való megszabadulás megkönnyebbülést eredményezhet.
Legtöbb szenvedélybeteg arról számol be, hogy csak többszöri visszaesés és belső konfliktusok sorozata után tudatosult bennük az, hogy elérkezett a lelki nagytakarítás ideje. A szív és az elme gyógyítása hibáink valódi természetének a beismerésével kezdődik, amelyet ugyanúgy bevallunk Istennek, magunknak és embertársainknak. Isten az emberek közvetítésével jut el hozzánk, nem szabad távol tartanunk magunkat az emberektől.
Isten szemébe nézni valahogy mégsem annyira kínos, mint egy embertársunkéba, vallják a szenvedélybetegek. „Eleinte nehéz volt beszélnem magamról, de ahogyan az idő telt, úgy egyre jobban felszabadultam, és nyíltan mertem beszélni legmélyebben őrzött titkaimról, sérelmeimről, félelmeimről, amelyeket a későbbiekben feleségemmel is megosztottam.” Viszont, ha nem teszik meg, akkor a lelki nagytakarítási szándék csak elméleti marad. Ha nem vagyunk teljesen őszinték önmagunkkal, ha nem mondtuk el a teljes igazságot orvosunknak, lelki gondozónknak vagy egy olyan valakinek, akiben teljesen megbízhatunk, akkor gyógyulási esélyeink a minimálisra csökkenhetnek. Ezen sorok írója is megtapasztalta már azt, hogy csak a teljes őszinteség vezet egy szabadabb, józan élet felé.
Mindez csak akkor érhető el, ha beszélünk önmagunkról, semmit sem titkolunk el, és készek vagyunk elfogadni a tanácsot és az irányítást. Így juthatunk el a kegyelem mindent átölelő uralmába, ahol a megkönnyebbülés érzése, a gyógyulás csendje érezteti Isten nyilvánvaló közelségét. Hibáink másik ember előtti feltárásának egyik gyümölcse az alázat, amely arra késztet, hogy őszintén elfogadjam magam. Tapasztalat és alázat hiányában becsaphatjuk magunkat.
A beszélgetések ahhoz a felismeréshez is elvezethetnek, hogy a neheztelésekkel teli élet csak hiábavalóságot és boldogtalanságot hoz, tehát kívánatos lenne számunkra a mindenre kiterjedő megbocsátás. Megbocsátást nyerhetünk és adhatunk, vallják a szenvedélybetegek, s ez meghozza azt a szabadságot, hogy önmagam lehetek. „Hála a jó Istennek, hogy sikerült teljesen megkönnyebbülnöm. Megtanultam értékelni magamat, szeretni, és megtanultam imádkozni, hinni Istenben, elengedni azokat a dolgokat, amelyeket képtelen voltam uralni. Amióta elnyertem a józanságomat, úgy érzem, hogy nem ragaszkodom semmihez, ami ennek útjában állhat, és próbálok így élni.”
Isten is azt akarja, hogy boldogok, vidámak és szabadok legyünk, tehát az is a kegyelem része, hogy felismerhetjük: nem Isten küldte ránk a nyomorúságunkat. Így már világossá válik, hogy mi okoztuk azt, és hogy Isten mindenható, tehát hálás lehetek azért is, hogy kaptam egy második lehetőséget a tartalmas életre, hogy megszabadultam az alkohol rabszolgaságából. Hálámnak mindig előre és nem hátrafelé kell mutatnia.
Ezek után már csak a szolgálat örömét kell elnyernünk, azt, hogy legyünk készek másokat szolgálni. Ahogyan mások segítettek saját élettörténetük és tapasztalataik megosztásában, úgy segíthetünk mi is mások fejlődésében. Mindez a teljes értékű és gazdag józanság felé vezethet bennünket.
Kozma Ferenc lelkigondozó,
a Bonus Pastor Alapítvány
munkatársa
(telefon: 0757 489 778)
