Meddig fut a nyúl az erdőben? és Meddig fut a nyúl az erdőbe?
Ezen találós kérdések segítségével, remélem, eredményesebben szólhatok egy tájszólásaink jelentős részében meglévő, ott helyénvaló, nem hibáztatható, viszont irodalmi nyelvünkben már a pontosabb, szabatosabb fogalmazás érdekében is kerülendőnek tartott nyelvhasználati jelenségről. A -ba, -be és a -ban, -ben toldalékok önkényes használatáról, a rövidebb -ba, -be a -ban, -ben helyetti gyakori előfordulásáról.
A szabály, amelynek alkalmazása, logikája egyszerű, a következő: a hol kérdésre -ban, -ben ragos szóval, a hová kérdésre -ba, -be toldalékossal felelünk. Mármint helyesen.
Népköltészetünk is kiáll emellett tréfásan, de egyértelműen az említett találósokban. Tehát az erdőben addig fut a nyúl, amíg ki nem ér belőle, de az erdőbe csak annak a közepéig, mert onnan már nem be, hanem kifelé fut.
Azért vannak kivételek a szabály alól a nyelvjárásiakon kívül is. Az a szó, hogy „hiábavaló” (eredet és jelentés szerint egyaránt), -ban raggal volna helyesebb, mégis ebben a rövidebb alakban él, s nem kifogásolható. Népdalokban s költőknél, íróknál is gyakori, hogy -ban, -ben helyett -ba, -be áll. Régebbi versek esetében sokszor hiányjel mutatja a szóvégi n elhagyását. Idézem a Nyelvművelő kézikönyvet: „a bizalmas köznyelvi beszédben ma sem tekinthetjük merőben hibásnak, ha a -ban, -ben végső n-je nem hallatszik tisztán”.
Bízzunk abban (és nem abba), hogy a -ban, -ben meg -ba, -be használatának helyzete nem súlyosbodik sem a sajtóban, rádióban, tévében, sem mindennapjainkban. Talán potomság ez a toldalékos ügy, mint sok más, de abban is van valami, hogy sok kicsi sokra megy.
Zsigmond Győző
