Ábrahám Jakab (Csíklázárfalva,1952) grafikáinak bölcseleti vonalhálója ismerős a kézdivásárhelyi tárlatnézők számára, hiszen az Incitato tábor tagjaként és a márciusi kiállítások alkalmával évente találkozunk művészetének sűrű szövésű lenyomataival.
Művészként hűséggel kötődik közösségéhez, műveivel rendszeresen építi a régió csoportos kiállításainak kohézióját és szellemi kezdeményezések létjogosultságát. Fontos kiemelnem a brassói képzőművészeti életben betöltött vezető szerepét és a székelyföldi alkotótáborokkal, kiállítóterekkel való szoros együttműködését. Felkérések alkalmával a nagy óceánhoz és a kis csermelyhez hasonlító kiállítóterek egyenértékűek, az erdélyi grafika nagyköveteként mindig a művészet humánumát és a kor embere iránti óvó szeretetét mutatja fel.
A grafikai ágak szerteágazó manírjait szintézisben tartva, a kézjegy lélegzetvételével teszi megismételhetetlen alkotássá. Jellemző rá a nagyvonalú állásfoglalás, ami a történések fölötti létezés, a konfliktusokon túlmutató drámai alaphelyzet, a véletlenszerű mögötti misztikus elrendelés megragadásában ismerhető fel. Munkáin mindig felsejlik a végtelen jelen idő. Grafikái a létezés porondjára helyezett létleleteket mutatják. Vonalainak termékenyítő expresszív ereje, és gordiuszi csomópontjainak metszete az élet természetrajzát és a próbatételek drámai határhelyzetét követik. A nyers erőt az értékké szelídítő humánum mércéjével jeleníti meg.
Állatábrázolásai az áldozat misztériumára fogékony alkotó világszemléletét mutatják. Felnagyított testrészek részelemei felfokozott drámai sorskérdéseket és veszteségek előérzetét teszik láthatóvá. Az állatok áldozati szerepe egy emberfeletti világ sorskérdéseit jeleníti meg, és vissza nem fordítható veszteségsorozat traumáját diagnosztizálja. A drámai tettváltás éles helyzetét sűríti Európa elrablása sorozatában, ahol a rajz egyetemes vonalvezetése a szembesítés felelősségtudatával jelentkezik.
Anya gyermekkel - 2015, tus
Férfialakjai az élet mitikus nagy pillanataiba avatnak be. Magányuk a kiválasztott szerepkörrel járó aurát hordozza. Cselekvésük nem téved a patetikus hősiesség felszínességébe, hanem erős szellemi koncentrációra kész állapotot ragad meg. Így a figuratív elemek az alkotó alteregói is lehetnek. A karcolatok csonkszilánk élei röntgenfelvételekként hatnak
A kép felső határát keresztfaként fenntartó krisztusi sors a legszemélyesebb vallomás a nekifeszülő helytállás megpróbáltatásáról (Végtelenben). Faunja a szemlélődő ember bölcs derűjével írja felül a mítosz konvencióját. Diófapác vonalainak bensőséges lágy fuvallatai az idő határait tágítják, régmúlt történések válnak újra korszerűvé. A merített papír bolyhos felületén a maga vájatát mélyítő pác a rétegek árnyalatának meditatív gazdagságába vezet.
A művészet ikaroszi szárnyalását a fiú zuhanásának pillanatában ragadja meg az apa stabil előrehaladásával szemben. Bagdy Emőke pszichológus Kondor Béla ikaroszi motívumáról írta: „Kívülről nézvést rejtettek, szinte láthatatlanok a sebződési pontok az önépítésében traumatizált, ikaroszi vágyakat magában hordó, a szárnyalásra, mindenhatóságra, eksztatikus egyesülésre vágyó ember lélekmezőjén.”
Angyali üdvözlet - 2010, vegyes
Ábrahám Jakab képein is gyakran fedezhetünk fel az égi szféra felé elrugaszkodó alteregókat, akik a jelen traumatikus megpróbáltatásában egy végtelen jövő időt keresnek. Női lényei a papír glazúros rétegéből firkák kíséretében hívnak rokokó játékba. Kedves angyali lényük szirénének hangját kelti. Majd a Magna Mater képzetében teljesedik ki a nőiség, ahol az anya ölelése teljes mértékben kitölti a képmezőt, és bonthatatlan egységet biztosít gyermekének. Az Életfa kép játékos helyzetbe hozza a középpont szerepét betöltő anyaságot.
Ábrahám Jakab képei túlmutatnak a híres kolozsvári iskola örökségén (1976-ban végzett a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem grafika szakán), hiszen rokona a magyarországi Kondor Béla szellemi örökségének és a nemzetközi hírű Szalay Lajos vonalművészetének. Ősképeiben egyetemes értékrenddel alkot szintézist, és a vonalak expresszív erejével erőteljes dinamizmust és drámai léthelyzeteket teremt. Az élet nagy misztériumainak beavatását mindig a tetőfokon ragadja meg, és így az őserő tiszta csengése dominál műveiben.
A József Attila Reggeli című versét illusztráló grafika nyomán zárszóként mondhatjuk: „szépet, tisztát kell már egyszer / fölmutatni az embereknek”.
Deák Ferenc Loránd