De arra még jócskán várnunk kell, bizonyára az útépítő cég is tudomást szerzett titkos tervünkről, és csupa jóakaratból húzza az időt, mert a pezsgő – mondják a szakértők – minél öregebb, annál finomabb. Hát a mienket még csak most kezdi körülfonni a pók hálójával, de erőst nagyon finom lesz, mire felbontjuk. Mert itt munkásnak s munkának nyoma se.

Ha jól számolom, bő egy hónapja jártak erre utoljára. Az úttestre leöntötték az alsó réteg aszfaltot, a járdákra alapozásként kavicsot döngöltek, aztán feltörték az aszfaltot, megemelték az aknafedőket a majdani járószint magasságáig – és ennyi. Azaz nem egészen, mert némi rejtélyes dolgokat is elkövettek. A mellékutca bejáratánál ástak egy árkot, átellenben, az utca túloldalán egyik kapu előtt pedig az autófeljáró szegélyköveit szedték fel részben. Az utca lakói azt beszélik, valamit nagyon kerestek, és hát mikor ilyen titkolózás övez valamit, a fantázia hamar megszüli a legészszerűbb magyarázatot: mifelénk úgy tudják, az úttest alatt keresztben egy arany telér húzódik, annak két végét próbálták fellelni a szakik, hogy majd egy óvatlan pillanatban, mikor senki nem figyel rájuk, szépen kihúzzák onnan. De hát az utca hangjának nem mindig kell hinni.

Én viszont elkezdtem gondolkodni, miféle gyakorlati haszna is lehetne például az ároknak. Kacsaúsztatónak túl kicsi, egyébként sem lenne ajánlatos a drága jószágot kiengedni az utcára, az aknatetők közt szlalomozó autók hamar végét vetnék a kacsatenyészetnek. Szerelőgödörnek viszont egész jó lenne. Ugyan nem lehetne állva dolgozni benne, de nem mindig a kényelmet kell nézni. Mondjuk egy olajcserére elsőrangúan megfelel a létesítmény, az elhasznált kenőfolyadék vígan belecsuroghatna a gödörbe, előbb-utóbb úgyis betemetik, azt meg, hogy mi van a föld alatt, senki sem nézi. Igaz, azt se nagyon, hogy mi van a föld felett. Mert ott van például egy régi lámpaoszlop maradványa. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a villanyosok nem emeltek ki a földből minden betonoszlopot, néhányat a felszín felett elvágtak, torzójuk ott árválkodott a járdában. Az útépítők a legtöbbet aztán eltüntették, egyet azonban meghagytak. Mielőtt a járda alapozását elkészítették volna, a betont leverték a vasazatról, a kiálló betonvasakat pedig körüldöngölték kaviccsal. Hát ennek is lehetne gyakorlati hasznát találni: a vasak jó mélyen vannak, a rájuk épített talapzat bármekkora szobrot elbírna. Azt még nem tudom, milyen tematikájú műalkotás mutatna ott jól, talán a trehány munkás és a felelőtlen vállalkozó kettősének szocreál stílusú megörökítésére lenne legalkalmasabb a helyszín, de erre inkább pályázatot kellene kiírni, nem csak úgy elhamarkodottan odabiggyeszteni valamit, amibe aztán holmi jöttment honféltő beleköthessen. Addig is viszont a kiálló betonvasakat el kellene keríteni, na nem azért, mert valakit esetleg megsebesíthetnének, hanem nehogy valakinek eszébe jusson ócskavasba elvinni. Ja, és ha már ócskavasról esett szó, nem ártana a keretestől felbillent aknafedőt is valamivel rögzíteni, szintén nem a biztonság okán (mert ha abba belehajt valaki az autójával, garantáltan tengelytöréssel húzatják el onnan járművét), hanem mert ilyen szép, rozsdagyöngytől patinás öntöttvasat sem találni akárhol.

Hát így állunk, és nem jól, feleim. Ott van félkész állapotban egy utca, ahová most ismét átterelődött a városi forgalom nagyja, miután a katolikus és unitárius templom előtti útkereszteződés tavalyról elmaradt félsávos javítása zajlik, és a dohánygyári hegyen is elkezdődött a kálvária. Amúgy a hivatalos álláspont utcánkkal kapcsolatban, hogy az aszfaltozás előtt még a villanyosoknak össze kell kötniük a régi és az új hálózatot – és tapasztalatból tudjuk, ők nem sietik el a munkát. Következésképp a pók nyugodtan szövögetheti hálóját szomszédom pincéjének hátsó vakablakában: a pezsgő jócskán koros lesz, mire lenyakazzuk az üveget. Merthogy azt elfelejtettem mondani, huszár módra kívánjuk felnyitni a pezsgőt. A kardforgatáshoz ugyan egyikünk sem ért még – de hát van időnk bőven megtanulni.