Ősrégi probléma mindenütt a világon és ma ez a konfliktus még bonyolultabbá vált. Ám nem feltétlenül szükséges, hogy hidegháborúba torkolljon a két nő közötti csatározás. Nyitottsággal, kellő önismerettel és felkészüléssel, megfelelő érzékenységgel megelőzhető a viszály kialakulása.
A statisztikai adatok szerint az átlagéletkor növekszik, a családok létszáma viszont csökken. A férfiak és a nők halálozási arányszáma eltér egymástól. Mivel egyre több nő éli meg a 70-es és 80-as éveit, az anyósok és a menyek közötti viszály maratoni hosszúságúra nyúlik, és ma már nem csupán egy százméteres vágtát jelent, mint valamikor.
Az utóbbi évtizedekben mind a nők, mind a férfiak házastársuk elvesztése után szívesebben vállalják a magányosságot, hogy ne kelljen másokkal együtt élniük. A leggyakoribb eset, hogy a gyermekeik a közelükben laknak, felkeresik őket, és gondjukat viselik.
Időnként fiatal házasok kerülnek olyan helyzetbe, hogy a szülői házban maradnak egy ideig, illetve nagyon idős, ágyhoz kötött szülők élnek gyermekeikkel együtt.
Ha két vagy három nemzedék kíván egy fedél alatt élni, ennek is megvannak az előnyei. Az idősek biztonságosabban érzik magukat, és nem nyomasztja őket az egyedüllét érzése. A fiatalabb nemzedék tagjai pedig sok mindent elsajátíthatnak az idősebbek tapasztalataiból, és még gazdasági előnyei is lehetnek az ilyen együttlétnek. Másrészt viszont az együttlét tovább bonyolíthatja a már amúgy is kusza anyós-meny viszonyt, ritkábban az anyós-vő kapcsolatot.
– Az anyósom közelében élünk. Ő uralkodó típus, és beleavatkozik a gyermekeink nevelésébe. Időnként úgy érzem, mintha versengenénk a gyermekek szeretetéért és figyelméért. Beszéltem erről a férjemnek is, de ő úgy gondolja, ez az én gondom – panaszkodott nemrég egy fiatal feleség.
Helyzetére nem lehet és nem szabad általános választ adni. Előbb például jó lenne tudni, miből áll az anyós „beavatkozása”. De azért van néhány alapvető dolog, amire érdemes odafigyelni.
Az anyák és fiaik között különösen szoros kapcsolat van. Az édesanyák gyakran olyannak nevelik a fiukat, amilyennek tulajdonképpen a társukat szeretnék látni: kedves, lovagias, kényeztető, megbocsátó, érzéseiket kimutató. Alapjában véve a fiukat szeretnék társnak.
A kamaszkorral a fiúknak nem kell olyan erőteljesen elszakadniuk az anyjuktól, mint a lányoknak. Az anya és a fiú között többnyire kevesebb a konfliktus, mint az apa és a fiú között. Sőt, az anya általában védelmébe veszi a fiút az apával szemben. A fiú gyakran kihasználja ezt az „elsőbbséget”, és tulajdonképpen élvezi, hogy kijátssza az apját, így még szorosabb anya-fiú kötelék jön létre. Aztán egyszer csak a fiú szerelmes lesz, és elvesz egy lányt, akit az anya vetélytársnak érezhet. Szerinte a fiatalasszony nem rendelkezik elegendő tapasztalattal, gyakran éretlenül viselkedik, hibás döntéseket hoz. Az anya közbe akar lépni, de elutasításra talál. Pedig alapvetően jót akar a fiának.
Így gyakran a házas férfi két asszony között őrlődik. Ott a nő, aki világra hozta. Látja, hogy csak jó szándék vezérli. Nem, őt nem szeretné megbántani. Csakhogy ott van a felesége is, aki megharagszik rá, ha nem mutatja ki egyértelműen, hogy az ő pártján áll. A férfi őt sem akarja megbántani. De fel nem foghatja, miért nem érti a felesége, hogy az ő anyja csupán jót akar. Ezért aztán inkább kimarad a vitákból. Sem az anyjával, sem a feleségével nem akar veszekedni. Megnehezítheti a helyzetet az is, ha a fiú apja nem volt igazi beszélgetőtársa az anyának. Akkor az anya a fiút rangsorban az apa elé helyezte. Ha az após még él, jó lenne, ha az anya – még idősebb korban is – megpróbálna ismét életet vinni a házasságába. A szeretete és a gondoskodása irányulhatna arra, hogy összenőjön a férjével.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
