1903-ban az MTA jelentést ad ki abban a kérdésben, hogy A rovásírás él-e a magyar nép között?, amelyből kiderül, hogy Tar Mihály omori (Temes vármegye) földműves gazda könyvből tanulta a rovásírást, nem pedig az apjától, mint ahogy állította. Érvelésük a következő: „Ismeretes dolog, hogy a fantázia túltengése megbízhatatlanná teszi az emlékező tehetséget”, és Tar Mihály ugyan azt képzeli magáról, hogy igazat mond, de valójában hazudik. Ennek folyományaként kőbe vésik azt is, hogy a Somogyi Antal-féle rováskrónika (mely a Tar Mihály-ügyben szintén előjött, lásd Mandics György írását e lapszámban) hamisítvány.

Szép és jó, eszerint nem élt a rovásírás a magyar nép között 1903-ban. Igen ám, de 1927-ben Kiskunhalason egy Madarassy László nevű néprajzos rovásírásos pálcákat talál, állítólag 1802-ből, amelyeken juhászok fenyegetik a városi polgárokat többek közt ilyen keresetlen szavakkal: „No te vérszopó Péter, te kezdted meg mindég”, „Ki volt ennek elindítója, meg fogja bánni az egész város, miért bántyátok a szegényeket” és „Szegényeket rontod, bíró, mikor te fülit vágod (ti. a juhnak). Próbáld, megég minden!”. Madarassy tudja az MTA 1903-as állásfoglalásából, hogy a rovásírás már rég kihalt, ezért kijelenti, hogy bizonyára újkori hamisítványról van szó.

Csak 2010-ben derítette ki a kiskunhalasi múzeum, hogy bizony igaz az 1802-es év, mivel 1803. január 22-én a tanács tárgyalja az ügyet, a jegyzőkönyvben pedig ez áll: „1802-ben October Hónap végén hogy valamelly Istentelen gonosz indulatú Ember 16. darab rovás formára faragott fátskákat vetett a Város Ablakába, amelyek onnan Bírói kézhez kerülvén a mint a reájuk metzzett betükből ki lehet nézni az a rettentő czéllya van az ezt ki faragónak, hogy a Várost fel égesse” stb.

Akkor hogy is állunk? A rovásírásos kiskunhalasi pálcák bizony hitelesek, azaz annyira élt a rovásírás a magyarok között 1802-ben, hogy aki a város ablakába vetette a pálcákat, biztos lehetett abban, hogy fenyegetését meg is értik. Beemelődtek azóta a kiskunhalasi pálcák a hivatalos rováskorpuszba? Á, dehogy, csak az olyan elvetemültek írnak róla továbbra is, mint Mandics és társai.

Továbbmenve: szolgáltatott valaki elégtételt annak a Tar Mihálynak, aki 1903-ban azt állította, hogy apjától tanulta a rovásírást, merthogy abban az időben ez nem volt rendkívüli, s akit az MTA emiatt nyíltan leskizofrénezett és burkoltan lehazugozott? Á, dehogy, Tar Mihály azóta is ott van a futóbolondok listáján.

Még tovább menve: olvasta el valaki illetékes Mandics könyveit a Somogyi Antal-féle rováskrónikáról, amelynél a fentiek miatt szintén rezegni kezd a léc, hogy az vajon hamisítvány-e? Á, dehogy, továbbra is az 1900-as évek eleji, Mandics által cáfolt MTA-állásfoglalásokat szajkózzák.

Márpedig nyitott szemmel kellene járni, mert igenis elképzelhető, hogy az 1900-as évek elejének nagy pozitivista tényszeretetében az akkori tudósok nem látták meg a fától az erdőt.

Hogy egy egészen friss példával jöjjek, bizony ma sem érdektelen kutatni a hagyományos népi társadalomban (már ami maradt belőle). Duma-István András mondja el A csángók világa c. könyvében, hogy a hejgetők, urálók vezetői Kerecsenyen (a Piatra Neamț melletti hegyen) találkoztak évente egyfajta eligazításra, még a kommunizmus idejében, az 1950-es években is. Ők voltak a falvakban visszavonultan, eldugottan élő táltosok segítői, a táltosok pedig a háttérből próbálták jó irányba tolni a falu dolgait. Duma idézi e kerecsenyi találkozók két résztvevőjének, Farkas Mihálynak és Istók Mihálynak a vallomását. Az évi összegyűlések úgy értek véget, hogy egyszer csak a milicisták összefogdosták a Kerecsenyre tartó csángókat, és börtönbe csukták őket. (Bizony érdemes lenne kutatni a szeku Neamț megyei iratai között!)

S hogy a rovásírásnál maradjunk, Duma-István András ma is folyékonyan olvassa a csángó keptáron (mellesbundán) levő jeleket, amiknek jelentését még az öregektől tanulta meg. Hisszük vagy sem, a kérdés egy alapos kutakodást mindenképp megérdemel.

Mert, mint tudjuk, „több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”.