Az úzvölgyi erőszakos incidensek láttán ugyanis a román média korántsem elhanyagolható része, több erdélyi és bukaresti véleményformáló is meglepően higgadt és racionális állásfoglalást tett közzé, így a román közvéleményben sem feltétlenül és kizárólag úgy csapódott le a történet, ahogyan azt a rendkívül aljas, szekus módszereket újra felélesztő húzás kiötlői szerették volna.

Az esetnek politikai következményei is voltak: Úzvölgye hozzájárult a parlamenti szövetségesi viszonyok részleges újraszabásához, miután az állami szervek felelőssége bekerült az ellenzéki pártok által közösen benyújtott bizalmatlansági indítvány szövegébe, az RMDSZ pedig megszavazta azt. S noha a kormánybuktatás ezúttal sem jött össze, eme gesztus talán hozzájárult ahhoz, hogy új kommunikációs csatornák nyíljanak meg azon ellenzéki román pártokkal, amelyek előbb-utóbb mégiscsak hatalomra kerülnek. Ráadásul Kelemen Hunorék tettek egy aprócska lépést annak érdekében, hogy becsületüket helyreállítsák a román és a magyar közvélemény szemében egyaránt. Azért is szükség volt erre, mert Kelemen Hunor az események hevében meglehetősen szerencsétlen nyilatkozattal állt elő – miszerint Románia megmutatta igazi arcát az erőszakos incidensek során –, igaz, később félretette büszkeségét, és bocsánatot kért szavaiért, pontosítván, hogy nem a román népre, hanem a hatalomra gondolt. Úzvölgye másik közvetett következményének nevezhető Kulcsár-Terza József képviselő kezdeményezése: levélben kérte román képviselőtársait, hogy segítsenek egy román–magyar megbékélési nyilatkozat kidolgozásában és elfogadásában.

Apró mozzanatoknak tűnhetnek mindezek, de jelentősekké válhatnak, ha hozzájárulnak egy értelmes magyar–román társadalmi és politikai párbeszéd létrejöttéhez. Az RMDSZ-nek pedig mindent meg kell tennie, hogy előmozdítsa ezt a párbeszédet: román értelmiségiekkel, nyitott civilekkel, értő újságírókkal, helyi vezetőkkel, parlamenti képviselő- és szenátortársakkal.

Persze, jól tudjuk: a dialógushoz két fél szükséges. De legalább rajtunk ne múljék.