Ilyenforma gondolatok kavarogtak bennünk a Napszállta sepsiszentgyörgyi bemutatóján és az azt követő közönségtalálkozón szerda este a Művész moziban. Mindkét teremben egyszerre vetítették a filmet, utána pedig Vlad Ivanovot, az egyik főszereplőt láthatták, hallhatták az érdeklődők, akit Popa Anna Maria, az Andrei Mureșanu Színház igazgatónője faggatott a film forgatásának körülményeiről, saját szerepéről, műhelytitkokról.

A Napszállta 1913-ban, a béke utolsó napjaiban játszódik, amikor a gyerekkorában elárvult Leiter Írisz Budapestre érkezik és felkeresi szülei régi kalapszalonját. Minden vágya, hogy ebben az üzletben dolgozhasson, ám az új tulajdonos, Brill Oszkár nem örül az ötletnek, és azon fondorlatoskodik, hogy megszabaduljon tőle. A fiatal lány azonban – miután egy titokzatos idegentől megtudja, hogy van egy bátyja, aki évek óta bujkál a hatóság elől – nem utazik el, hanem eldönti, hogy megtalálja testvére rejtekhelyét. Keresgélését egyre több titok övezi, az elejtett és elhallgatott információk nyomán szinte lehetetlen tájékozódnia, s miközben a múlt és a jelen eseményeit és kapcsolatrendszereit próbálja felderíteni, egyre mélyebbre süllyed a világháború felé rohanó Budapest homályos labirintusában.

Nemes Jeles László újabb filmjét, akárcsak a Saul fiát, elsősorban a technikai bravúrok, mesterfogások teszik igazán egyedivé és emlékezetessé, amelyek az élmény szempontjából meghatározó fontosságúak, de néhol már-már öncélúakká válnak, irreálissá teszik magát a történetet. A Saul fiához hasonlóan itt is egyetlen személyen és annak küldetésén keresztül ismerhetünk meg egy adott kort és élethelyzetet, itt is a főhős válla mögül rögzítő, folyamatosan mozgó kamera határozza meg a képi világot.

A szereplők közötti viszonyrendszer is hasonlóan rövid replikákra épül fel, és ugyanaz a homály és bizonytalanság kíséri a történetet, amely egy ember lelkiállapotán keresztül az egész bemutatott világot jellemzi. Válaszok nélküli kérdések, már-már fullasztó mennyiségben, a főhőssel együtt mi is ott vagyunk a labirintus közepén, mi sem tudjuk összerakni a történéseket, és borzong a lelkünk a sok megmagyarázhatatlan rejtélytől, amelyre valójában csak a zárókép ad választ. Így néz ki a nihil felé vezető út, s be kell látnunk, hogy sok mindenben emlékeztet a mi hétköznapjainkra.

A közönségtalálkozón megtudtuk, hogy a főhőst alakító színésznőt kétezer jelölt közül választotta ki a rendező, hogy bár a kalapszalon tulajdonosát alakító Vlad Ivanov nem tud magyarul, a főhőssel való első improvizációja után egyből kiválasztották erre a szerepre. Mint kifejtette, nagyon sokat dolgozott azon, hogy nyelvi gondjai ne hátráltassák a forgatást, de a rendező és színészkollégái is sokat segítettek neki abban, hogy átlendüljön a nehézségeken. Elmesélte, hogy igen kemény munka volt a forgatás mindenkinek: a színészeknek is, akiknek folyamatosan fenn kellett tartaniuk a feszültséget, és az operatőrnek is, aki végig a vállán cipelte a kamerát, és olykor 13–14 perces jeleneteket is úgy rögzített, hogy lépcsőkön le és fel, épületből ki és be követte a szereplőket. Bevallása szerint azért volt igazán nagy élmény számára ez a munka, mert a rendező mindig pontosan tudta, hogy mit vár a színészeitől, s meg tudta győzni őket elképzeléseiről. Úgy dolgozott együtt a teljes stáb ebben a Budapest közepén kialakított múlt század eleji világban, mint egy nagy család, amelyben mindenki biztonságban érezte magát.

A színész vallomásai is megerősítették benyomásunkat, hogy Nemes Jeles László a filmművészet határait feszegetve világviszonylatban is újszerű dolgokkal kísérletezik, bátran felvállalva az úttörő munka minden kockázatát.