Beszéltem már arról, hogy szeretem a fiatalokat, hogy mennyi értelmes, jóérzésű, nyitott, nyughatatlan kíváncsisággal, kreativitással, igazságérzettel megáldott tizen-, huszonévessel találkoztam és találkozom nap mint nap. Szépek, tele vannak tervekkel, álmokkal, némelykor minket, érettebbeket megszégyenítő, ragyogó elmével kémlelik ezt a kicsit sem könnyen élhető, egyre bonyolultabb, zavarodottabb, kesze-kusza világot. Mondogatjuk gyakran, hogy mivé lett a világ, hogy napról napra élhetetlenebbé válik az élet, de hát ki tette ilyenné? Nem igazán hiszek az összeesküvés-elméletekben, miszerint valamiféle külső démonikus energiáknak köszönhetjük mindazt, amiben most vagyunk. Ne hárítsuk saját felelősségünket más irányokba, vigyük el tisztességesen a balhét! Valamit nagyon elszúrtunk. Tőlünk, általunk olyan ez a világ, amilyen. És most rinyálunk. Ilyen az emberi természet.

Nézem a fiataljainkat, nézem, ahogyan egyre nehezebben és kevesebb helyről tudnak maguknak összerakni egy biztos, tiszta értékrendet, amely mentén majd be tudják tájolni az irányaikat. Szülőként teszem legjobb szándékkal a tőlem telhetőt, de nem biztos, hogy ez elég. Egy bizonyos pont után nem tudom a gyermekeimet továbblendíteni, ha az egészséges igényeikhez nem találják meg a megfelelő talajt. És most itt elsősorban az itthoni életfeltételekre gondolok. Visszakanyarodom a mély-filozofálásból az itt és mostra. Hiába várjuk, hogy a fiataljaink majd talán jobbá teszik, ami még jobbá tehető, hogy újraélesztik agóniájából, amit mi elszúrtunk, ha nem tudjuk megtartani őket. Nem vagyok politikus, gazdasági szakember, sem szociológus, sem semmi egyéb, nem is tudom, hogyan, kiknek, mit kellene tenniük végre, hogy a gyermekeink itthon akarjanak tovább élni. Hogy miután, ha megtehetik és szétnéztek, tanultak, éltek, tapasztaltak ezt-azt messzibb tájakon, kedvük szottyanjon hazatérni. Mert tőlük várjuk a megváltást. Azért ez elég abszurd, patthelyzet. Szeretem a fiatalokat, nagyon is, én is bennük látok és tőlük remélek valamiféle esélyt a változásra. De ahhoz, hogy megadják, amit várunk tőlük, először adni kellene nekik. Sokkal többet, mint amit most kapnak. Azt, amit elvárnak joggal, ami megilletné őket. Mondom, hogy ez egy hibás kör. Az egyetemről elballagott lányom még itt szeretne továbbtanulni, élni. Sokan mások is. Még. De ha esetleg majd elém áll, hogy elfogyott körülötte a levegő, nem biztos, hogy lesz értelmes érvem visszatartani. De hátha mégis...

Szóval háromszor is elérzékenyültem az elmúlt hetekben, már csak ilyen vagyok. És mert szépek a fiatalok.