A nyilvánosságra hozatala óta vizsgálatsorozatot, nyilatkozatháborút, sőt, egészen morbid összeesküvés-elméleteket is szülő felvételen, mint ismert, a város egyik ügyésze a rohamrendőrök kíséretében erőszakkal kivonszol egy sírva ellenkező nyolcéves kislányt a nevelőszülei házából, hogy átadja a gyermeket az őt örökbe fogadó amerikai (Romániából kitelepült) családnak. Az egyenesen a kormány, valamint az igazságügy legfelsőbb szintjéről érkező intézkedések nyomán egy egyre zavarosabb, gyanúsabb történet kezd kikerekedni, melynek mélységeit talán még azok sem látják pontosan, akik most nekiláttak rendet teremteni a hatósági fellépés és a kislány örökbefogadása okán.

Épeszű ember ugyanakkor kizárólag túlkapásnak, felesleges erődemonstrációnak tekintheti a vádhatóság által választott utat, még abban az esetben is, ha igazak az állítások, melyek szerint a nevelőszülők több rendben is bűncselekményt követtek el – egyebek mellett kiskorú bántalmazásának gyanúja is a képbe került. Jogi kérdésekben kevésbé jártasok számára sem ismeretlen az az elv, mely szerint a kiskorúak védelme bármely ügyben elsődleges. A dolgok jelen állása szerint a vádhatóság pedig pont ezt a törvények által is alaposan körülbástyázott alapszabályt rúgta fel a pénteki akcióval. A szakma részéről egyébként már megérkeztek az első visszajelzések, melyek szerint a jogalap tekintetében is keményen mellényúltak, egészen más előírások mentén kellett volna eljárniuk. Hogy kinek van igaza, azt a bírák és ügyészek viselt dolgait vizsgáló, tavaly létrehozott különleges ügyosztály dolga eldönteni, amint a szankciók is rájuk tartoznak, és remélhetőleg elvégzik a dolgukat. Annyit viszont még érdemes megjegyezni: az ügyésznő által választott módszer nem az első beszédes példája annak, hogyan működnek az egyes vádhatóságok: embereik szinte bármit megengednek maguknak.

Ami ennél is szomorúbb, hogy a nagy valószínűséggel nem egyedülálló Sorina-ügyben a hatósági túlkapás csak egy mozzanat, mely viszont alkalmas arra, hogy az ország igazi arcát újból felmutassa. Az egész történetet jellemző, minden irányból szembeötlő ellentmondások, az egyelőre csak felsejlő szabálytalanságok, mulasztások, sőt, törvénytelenségek ismét csak a balkáni posványba mind mélyebbre süllyedő Románia képét erősítik, ahol a szabályok betartása a pojácák feladata, és leggyakrabban tragédiákra van szükség ahhoz, hogy valami változzon. Megszokhattuk ugyanakkor, hogy ezek a nagy sebbel-lobbal és hangzatos frázisok kíséretében foganatosított rendcsinálások hamar elveszítik lendületüket, kifulladnak pár menesztésben, szankciókban, a rendszer pedig nagyjából érintetlenül szedheti újabb és újabb áldozatait.