Ha valami miatt életünk rossz irányt vált, nem a megszokott kerékvágásban halad, legtöbbször nem jövünk rá az okára. Okolhatjuk környezetünket, ráfoghatjuk múltunkra, örökségünkre, szeretteinkre, ráfoghatjuk a jelen történéseire, veszteségeinkre, a társadalomra, a kilátástalan jövőre. Sajnos, legtöbb esetben legutoljára gondolunk önmagunkra, nézünk a tükörbe, tartunk önvizsgálatot. Pedig érdemes lenne ebből kiindulni.

Szent István királyunk mondotta intelmeiben Szent Imre hercegnek: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.” Ez ma is időtálló, iránymutató lehet a változás és a felépülés útján. Ha pedig a jelenben szeretnék maradni, nem hagyhatom ki Ferenc pápa gondolatait az alázatról: „Nagy dolgokról van tehát szó, amelyeket Isten alázatos emberekkel vitt végbe, olyan nagy dolgokról, amelyeket az Úr az alázatosakkal művel a világban, mert az alázat olyan, mint az üresség, mely teret ad Istennek. Az alázatos embernek van hatalma: épp azért, mert alázatos, nem azért, mert erős.” Viszont ha a jövőre összpontosítunk, akkor Istennek örökkévaló igéjére támaszkodhatunk mindig: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól.” (1Ján 1,9)

Mindezek után mondhatnánk azt is: bárcsak találkozhattam volna ezekkel a gondolatokkal még azelőtt, hogy megtörténtek velem a rossz dolgok. Igen, lehet, hogy valamit változtathatott volna, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy pont most időszerű, és érkeztem el oda, hogy figyelembe vegyem azokat. Ha helyes önvizsgálatot tartok, rájöhetek arra, hogy legtöbb esetben önmagam, önközpontúságom vagy büszkeségem miatt jutottam oda, ahol vagyok.

Az alázat legnagyobb ellensége a büszkeség. Szenvedélybetegek esetében az intelmek mit sem számítanak. „Végül elvesztettem az önbecsülésemet, függőségben éltem, magamban sem voltam képes megbízni, és nem hittem semmiben” – vallja egy szenvedélybeteg. A folyamatos halogatás, a harag, a neheztelés vagy túlzott önsajnálat is csak tovább ártott. A büszkeség bukáshoz, összeomláshoz vezetett minden tekintetben. De ott volt a lebilincselő félelem is, félelem a kudarctól, mások véleményétől, a bántásoktól...

Korábban már olvashattuk, hogy a gyógyulás fájdalommal jár, és hogy nincs változás gyó­gyulás nélkül. A gyógyuláshoz pedig szükség van alázatra. Az alázat annak a felismerése is, hogy Isten a cselekvő, nem én. Isten csak azt teheti meg értem, amit rajtam keresztül képes megtenni. Az alázat képessé tehet arra, hogy Isten segítségét kérjem az akadályok leküzdésében. Az alázat meggyógyíthatja a fájdalmat, visszahozhatja az egyensúlyt az életembe, segíthet abban, hogy emberi mivoltomat jobban elfogadjam. Ha életemet és akaratomat Isten gondviselésére bízom, akkor jellemhibáimtól is megszabadulhatok, életem sötétsége sugárzó fénnyé válik,  élvezhetem a békét és az áldást, amiket a mindenható Istentől kaphatok.

Kozma Ferenc lelkigondozó,
a Bonus Pastor Alapítvány
munkatársa
(telefon: 0757 489 778)