Ma reggel kiesett az utolsó foga, mondja, ezután már csak puha ételeket fog vásárolni. Döbbenten fürkésztem az arcát. Olyan természetes a hangja, mintha azt mondaná, szép napunk van. Közhellyel búcsúzik, de szavai sokáig visszhangoznak a fülemben: „amit tudunk, még elvégezzük, a többi elmarad.” Otthon átgondolom a mai teendőket. Hétvége van, de délután dolgoznom kell, sebaj, addig kutyaketrecet szerelhetek, szőlőlugast hegeszthetek, cseresznyét szedhetek, füvet nyírhatok, megjavíthatom és lefesthetem a régi könyvespolcot, hogy végre visszapakolhassuk rá a könyveket a garázsból...

Aztán felébred a család, és minden másképp alakul. Fát hasogatok a fiammal, aztán együtt bemegyünk a piacra vásárolni. Sokat beszélgetünk, lassan haladunk. Majdnem összeütközünk egy tilosban előző autóval, majdnem kitörjük az ajtót a parkolásnál, majdnem összeveszünk egy piaci árussal, mert kétszer fizettetné ki az áruját, aztán epret eszünk, mialatt én hosszú telefonbeszélgetésbe keveredek egy ügynökkel, aki szerint vásárolhatnék egy táblagépet a fiamnak, hűségem miatt most féláron. Végezetül a kutyaketrechez is beszerzünk pár kelléket, mielőtt bezárna az építőanyag-lerakat. Alig várom, hogy végre barkácsolhassak valamit, de ahogy hazaérünk, ebédelni kell, utána pedig felmászom a cseresznyefára, hogy bár egyetlen veder cseresznyét leszedjek, mielőtt leérne az egész. Aztán rohanok vissza a városba dolgozni.

Este fáradtan és kedvetlenül érek haza. Vacsora közben internetről tanulom a hegesztés tudományát, hátha holnap végre sor kerülhet erre. Rám szól a feleségem, hogy ne nyomkodjam a telefont a gyerek előtt. Ingerült, sok a dolga, ő sem haladt ma semmivel. Átvállalom a fürdetést és az esti meséket. A harmadik után végre leoltom a villanyt. Egy ideig csend van, csak a feleségem tesz-vesz a konyhában. Milyen jól indult ez a nap, és milyen rosszul végződik – gondolom magamban. Semmit sem váltottunk valóra a terveink közül, és a kisfiamnak sem volt túl jó napja.

– Apa, beszélgetünk még egy kicsit? Csak nagyon-nagyon keveset – szólal meg mellettem.

– Miről beszélgessünk? – kérdezem, inkább csak reflexből.

– A mocsokról és a műanyagról – mondja határozottan.

– Miért pont ezekről? – érdeklődöm.

– Mert ezektől halnak meg a halak. A rossz emberek bedobják a mocskot és a műanyagot a tengerbe, a halak megeszik és meghalnak – magyarázza. – Apa, a szemetet nem szabad bedobni a tengerbe, hanem a kukába kell dobni...

Talán azért olyan beteg ez a világ – gondolom magamban –, mert csak magunkkal vagyunk elfoglalva, a mi kis terveink, sikereink, bosszúságaink annyira felemésztik minden energiánkat, hogy képtelenek vagyunk észrevenni az igazán fontos dolgokat. Úgy érezzük, minden csak azért történik körülöttünk, hogy nekünk jobb vagy rosszabb legyen. Mintha a Jóisten is csak hozzánk képest létezne, mintha Őt is csak az határozná meg, hogy jót vagy rosszat tett velünk... Az álom határán a reggeli bácsi jut eszembe, akinek kiesett a foga, de nem esett kétségbe emiatt. Aztán a klímakatasztrófa is felrémlik. Az utóbbi napokban rettenetes meleg volt Indiában, Delhiben 48 Celsius-fokot mértek, a hőség és a vízhiány miatt pedig több száz falu tejesen elnéptelenedett. Majd idejönnek dolgozni, várja őket a megyei munkaerő-foglalkoztatási ügynökség... A fiam ásít egy óriásit.

– Aludjunk – mondom neki –, holnap rengeteg dolgunk lesz...

Vajon melyik is a legfontosabb?