Demeter J. Ildikó
Csattog az ég, zúdul az ár, kopog a jégeső, törnek a fák, dőlnek a falak, szakadnak a tetők, odavész a termés, százával mennek tönkre a gazdaságok, azaz emberéletek. Hetek óta majd mindennapos a viharriadó, már tornádótól is rettegnünk kell, segítség pedig nincs. A legnagyobb bajban a katasztrófavédők ugyan többnyire ott vannak, hirtelenjében a kisebb-nagyobb vezetők is ígérgetnek ezt-azt, de a veszedelem múltával minden marad a régiben, a kárvallott polgár csak magára, családjára, jó esetben közösségére számíthat a takarításban és az újjáépítésben.
A hatóságok, az átgondolt, előrelátóan felépített védelmi rendszerek ugyanis valahogy mindig hiányoznak Romániából, dacára a hatalmas államgépezetnek. Nálunk nincs megelőzés és nincs kárpótlás, szakértelem, következetesség – csak hanyagság, kapkodás, fejetlenség és hozzá nem értés. Senki sem törődik a kivágott erdőkkel (ugye, ami illegális, arról kényelmesebb nem tudni), az eltömődött árkokkal, szétmálló gátakkal, beragadt zsilipekkel, támfal nélküli utakkal, és az sem okoz senkinek fejfájást, hogy miképpen lehetne enyhíteni a hanyagság sokszor súlyos következményeit. Az átfogó kérdések, a lakosságot érintő gondok rendezésénél fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva az ország kormányánál levők: saját magukat kell valahogy kimenekítsék az általuk kavart förgetegből. Bő két évig hol az igazságszolgáltatásban korbácsolták a hullámokat, hol a gazdaságban vetettek szelet, és miután a többség megálljt kiáltott a május 26-ai választásokon, még mentőötlettel sem álltak elő.
Nem is tudnak, mert minden pártban vihar dúl: a szociáldemokraták és legnagyobb ellenfeleik, a nemzeti liberálisok egyaránt vezetői válsággal küzdenek, Tăriceanu az elmerüléssel, a Barna–Cioloş szövetség a hirtelen jött népszerűséggel. Ilyenformán nem csoda, hogy a közügyekre nem jut idő, energia, odafigyelés. Csak néhány példa a közelmúltból: a májusi népszavazás érvényessége a magas részvétel ellenére is kérdéses még, az úzvölgyi temetőfoglalást elintézték a magyar vezetők megbírságolásával, a határvitát nem az érintett helyi és megyei önkormányzatok, hanem a kormány két felülről kinevezett, a közösségi ügyek iránt jó esetben közömbös – ám a magyarsággal szemben következetesen ellenséges – megbízottja rendezi, és így tovább. A legfrissebb botrány egy nyolcéves kislány örökbefogadásához kötődik, ahol teljes kendőzetlenségében kibontakozott az állami zűrzavar és tehetetlenség. Most a főügyész, több miniszter és maga a kormányfő is ezzel foglalkozik, holott talán inkább azzal kellene, hogy független felmérések szerint 350 ezer gyermeknek van távol (más országban) legalább az egyik szülője, és legalább ennyien nyomorognak azok közül, akik itthon élnek. Európa-szinten nálunk a legmagasabb a családon belüli erőszak aránya, és innen menekültek el a legtöbben. Ezen a döntéshozók dolga változtatni. Rombolás helyett építsenek! Kezdhetik akár az árvízvédelemmel is...
