A tiszteletet azért megérdemli az épület, mert a pár évtized alatt, amióta ennek az iskolának annyi elismert sportolót „termelt”, becsülettel teljesítette újdonsült feladatkörét. Újdonsült, hiszen az építményt annak idején nem ilyen szolgáltatásra szánták, jelenlegi békés, megnyugtató rendeltetése bizony nem mindig volt ilyen barátságos. Az épületet ugyanis hajdanán lövöldének, tankgarázsnak használták, ezt mondják azok, akik közelről ismerik hajdani „munkakörét”.

Talán kevesen tudják, hogy a hatvanas évek közepéig a mai román líceum helyén működő altisztképző intézet kertje kirúgott egészen a mostani Stadion utcáig, szomszédos volt a múzeumkerttel, amely a kórház területének tőszomszédságában volt. Nos, ez a  tudtommal betonelemekből összeállított építmény az altisztképző „szolgálatában” állt. Amikor az ötvenes évek közepén kivonult onnan a katonaság, a hatalmas kert megmaradt az úgynevezett leánylíceum tulajdonában (a mostani Mikó elődje volt a fiúlíceum), emlékszem, még zöldségtermesztésre alkalmas melegház is volt a főépület mögött...

No de visszatérve a Mikes sporttermére: az 1968-as megyésítés után elkezdődött az építkezés a múzeum és a leánylíceum fölötti részeken, gyorsan nőttek ki a földből a tömbházak. Az említett „tankgarázsban” akkor már bútorraktár és -üzlet működött (magam is vásároltam ott egy háromajtós ruhásszekrényt), az üzlet vezetője a szomszédságunkban lakott. Amikor aztán költözni kellett, a bútorraktárt kivitték a mai Építők útjára, de mennie kellett a volt lövöldének is. És Jáni Ferenc tanár úr, a hírneves sepsiszentgyörgyi Építészeti Szakiskola igazgatója elintézte, hogy engedélyt kapjanak az elszállításra – ebből készült aztán az iskola korszerű műhelye, amelyet azon az udvaron szereltek össze, ahol most a napközi működik. Aztán megérkezett 1989 vége, az iskolák összevonásának, átalakításának ideje, s amikor létrejött a Mikes, gondoltak egy nagyot és okosat, s a volt műhely épületét átszállították mai helyére, a Főgimnázium udvarának hátsó felére, s a legbékésebb és talán leglátványosabb sportágnak, a szertornának „ajándékozták”. Igaz, a belmagasság nem volt megfelelő, de szükség törvényt bont, talán a nyújtón és a gyűrűn nehezebben boldogultak, de az épület állta a sarat, úgy látszik, mostanig. És annyi évtizedes, nagyon vegyes szolgálati idő után tényleg rászolgál a tatarozásra. Maguk a tornászok pedig egy vadonatúj épületet is megérdemelnének!

Nos, ha tévedtem, bocsássák meg nekem azok, akik pontosabban ismerik ennek az érdekes építménynek a történetét, én akkor kerültem kapcsolatba vele, amikor még bútorüzlet volt.

De ennyi viszontagság után akár egy emléktáblát is megérdemelne olyan felirattal, amelyen eddigi útjának állomásai szerepelnének időrendi sorrendben!

Péter Sándor