Igen, elment Mózi bácsink. Arra az útra, ahonnan nincs visszatérés. Hihetetlen, de igaz. Ő maga maradt volna, de teste feladta a harcot. Maradt volna, mert konok volt, kitartó volt, tartotta magát elveihez, eszméihez. Azokhoz az eszmékhez, melyeket nem a maga érdekében, hanem közössége szolgálatában fogalmazott meg. Közösségi ember volt. Nyugodtan élhetett volna saját farmján, szeretett családja körében, de nem: ő az egész háromszéki gazdatársadalom érdekeinek képviseletét vette vállaira – sokszor a család hátrányára is.
A Kovászna Megyei Szarvasmarha-tenyésztők Egyesületének elnökeként szolgálta gazdaközösségét úgy, ahogy ma kevesen vállalnak szolgálatot. Ha kellett, ököllel verte az agrárminiszter asztalát, ha kellett, ott volt a tüntetők élén, akkor sem sírt, akkor is kiállt a gazdakövetelések mellett, ha a hatalomvédő zsandárok könnygázzal fújták szembe. Harcolt a gazdák érdekeiért, de ezt békésen, a közrend bontása nélkül tette. Ha zajosan akarta felhívni a figyelmet a háromszéki gazdák jelenlétére – dörgedelmes beszédei mellett –, azt kedvenc fúvószenekara által tette. De ha kellett, földre locsolta az éltető, féltett tejet csak azért, hogy hatásosabban kérhesse a tejár emelését. Vagy a támogatási rendszer változtatását. Tette ezt fáradhatatlanul és sikerrel. Tudta mozgósítani az év eleji régiós gazdatalálkozókra, az állatkiállításokra a mezők népét. Csak ámultak sokan, mekkora meggyőzőereje van. A politikusok is – de velük ugyancsak sikerült megtartania a hasznos közelséget. Jó viszonyuk volt, de nem bújt nyoszolyájukba, sosem engedte, hogy beleszóljanak az általa vezetett megyei egyesület napi dolgaiba.
Élt 82 évet. 82 teljes, tartalommal kitöltött évet. Sosem volt óhaja, de beírta nevét a háromszéki agrárium aranykönyvébe.
És végül, üzenjük a Kormosban ficánkoló pisztrángoknak is: Mózi bácsi elment, hosszú szárú csizmájában többé nem csapja a vizet, horgászbotját végképp szegre akasztották.
Nyugodj békében, Mózi bácsink.
