Manapság sok szülő érez bizonytalanságot annak kapcsán, hogy miként kell bánnia gyermekeivel. Az újságok, televízióműsorok, tanfolyamok és előadások különféle nevelési elvek ezreit mutatják be, s ami a legrosszabb, ezek időnként teljesen ellentmondanak egymásnak. Így aztán gyakorta támadhat az a kényelmetlen érzésünk, hogy jóvátehetetlenül elmulasztottunk vagy elmulasztunk valami fontosat gyermekeinkkel kapcsolatban, hogy szülőként nem végzünk elég jó munkát.
A nevelés bibliai alapelve egészen egyszerű. Felszabadít az alól a nyomás alól, hogy tökéletes szülőnek kell lennünk, hogy gyermekeinket mindentől nekünk kell megóvnunk, és hogy az életükről mindent a legapróbb részletekig tudnunk kell.
A legfontosabb dolog, amit életük szilárd alapjául adhatunk nekik, az a szeretetteljes családi légkör. Az a biztos tudat, hogy apa és anya szeretik egymást, s szeretik gyermekeiket, olyan, mint a jó „anyaföld”. Ebbe a világra jött apróság belegyökerezhet, majd lábra kapva támaszt, biztonságot nyújt neki egészen felnőttkoráig. Szeretetteljes légkör – ez az a talaj, amely hozzásegíti a növekvő kis embert, hogy jó reménysége alakuljon ki az emberekkel és a környező világgal kapcsolatosan, s nagy szerepet játszik abban is, hogy később felelősségteljes személyiséggé váljon.
A szeretetet viszont nem az jelenti, hogy állandóan csak elismerést nyújtunk a gyermekünknek. Abban is megnyilvánul, hogy következetesen bánunk az első dackorszakát megélő kis emberpalántával és később az akaratos serdülővel. Egyértelmű határokat húzunk, és ezeket meg is tartatjuk velük. Kézzelfogható segítséget adok a gyermeknek azzal, hogy megmondom, mit szabad és mit nem. A gyermek csak bizonyos korlátokon belül érzi magát biztonságban.
A korlátok akkor jelentenek védelmet, ha a szülők kitartanak az általuk kimondott igenek és nemek mellett! Így gyermekünk biztonságérzete növekszik. Megtanul azzal is szembenézni, hogy nem történik mindig minden az ember kedve szerint. Nem lehet és nem is szükséges, hogy minden kívánsága azonnal teljesüljön! Ha kedvét szegik a korlátok, de felülkerekedik ezen, gyermekünk később képes lesz helyesen kezelni a konfliktusokat, és helytáll majd válságos helyzetekben is.
Szülőként ma gyakran gondoljuk azt, hogy a gyermekeinknek bebiztosított jövőre van szükségük, másként nem boldogulnak. Pedig nem a gyermekeink helyett kellene élnünk, mert ezzel csak megutáltatjuk velük az életet, elvesszük tőlük a küzdelemből származó siker, a munka nyomán érkező eredmények élményét!
A mai gyermekek már nem nagyon tudják, hogy mit jelent unatkozni, várakozni és közben kitartani, elesni és aztán felállni – ötször, tízszer, hússzor is, ha kell. Nem óriási házakat kellene építenünk, hogy a gyermekeink tudják: az ujjukat sem kell mozdítaniuk jövőjük érdekében, mert az már be van biztosítva, meg van támogatva. Aztán egy idő után – és talán számukra ez a jobb! – torkig lesznek, elmenekülnek a „szülőszagú” cifra palotákból, és mindentől távol, a világ másik felén kezdenek új életet – olyant, amit a magukénak mondhatnak.
Egy-két generációval ezelőtt a szülők nem építettek, vásároltak házakat a gyermekeiknek – nem volt rá lehetőségük. A felnövekvő nemzedék nehezebben élt, nehézségek árán küzdött ki magának valamit, és közben megedződött.
A gyermekeinknek ma már minden sokkal könnyebb, és a kérdés elkerülhetetlenné vált: könnyebb lett számukra az élet, de vajon jobb lett-e? Ezelőtt 50–100 évvel volt-e ennyi csellengő, tizenévesen már kiégett gyermek, frusztrált, stresszes életvitelű, jövőkép nélküli, függőségektől szenvedő fiatal? Eddig minden generáció kiválóbbnak szerette látni magát az előtte levőnél. Ma már megelégszünk annyival, hogy jobban élünk? Azzal, hogy minden nehézségtől óvjuk őket, vajon jót teszünk a gyermekeinkkel?
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
