„Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.” (Mt 5,23–24)
Ahol egy család vagy közösség életében egy szenvedély felbukkan, ott megváltozik az élet. A szenvedélybeteg magatartása rombolóan hat környezetére, s leginkább legközelebbi embertársaira. Aggodalom, fájdalom és szenvedés üti fel a fejét. Sérelmek sorozatát élhetjük meg, olyan sebeket kapunk, amelyek nemcsak hogy fájnak, hanem mindenképp gyógyításra szorulnak. Éppen ezért egy szenvedélybetegnek Isten és ember előtt egyaránt kötelessége, hogy valamilyen formában jóvátegye mindazt, amit elrontott. Könnyelműség lenne azt hinni, hogy a józansággal már minden el van intézve.
Gondoljunk csak bele, hány ember szenvedett miattunk. Ezek között lehetnek gyermekeink, szüleink, testvéreink, barátaink vagy tiszteletre méltó ismerőseink. Akár alkoholista, akár játékos vagy szerhasználó életvitelünkkel szíveket törtünk össze, értékes kapcsolatoknak ártottunk vagy tettünk tönkre. Józan magatartásunk mellett érdemes lelkiismereti önvizsgálatot is tartani, mielőtt tovább lépnénk. Ha felidézem azokat az időket, amikor még a szenvedélyem tombolt, akkor valószínűleg sok minden eszembe jut, de legfőképpen azok válhatnak fontossá, akiknek életét megzavartam viselkedésemmel.
A jóvátétel hosszú folyamat, amely Isten útmutatása és segítsége nélkül nehéz vagy lehetetlen lenne. Ehhez még az a meggyőződés is szükséges, hogy már jó úton haladok és készen állok arra, hogy szembenézzek múltammal. Jó ítélőképességgel, óvatos időzítéssel, valamint egy jó adag bátorsággal és megfontoltsággal indulhatok neki egy ilyen útnak. Számolnom kell azzal is, hogy az út során lesznek olyan emberek, akikkel közvetlen kapcsolatba kell kerülnöm ahhoz, hogy megbánásomat tanúsíthassam feléjük, olyanok is, akikkel csak részlegesen tudom majd rendezni a „számlát”, illetve olyanok, akikkel már nem tudok kapcsolatba lépni és nem tudok közvetlen jóvátételt nyújtani. Számukra az egyetlen jóvátétel az lehet, hogy jó irányban változom. Az érzelmi kiegyensúlyozottság és a lelki béke cél lehet a józanság és a kiengesztelődés útján. Miért? Mert miközben jóváteszem a viselkedésemet és helyrehozom kapcsolataimat, egyre jobban haladok a felépülés és a gyógyulás útján. Az őszinteség alapkövetelmény, és az is, hogy ne vádolóan közelítsem meg a témát.
Néha meggyőzőbben tudunk hatni a viselkedésünkkel, mint olyan szavakkal, amelyek nem érnek célhoz. Van olyan jóvátétel, amely elfogadásra talál, és van olyan, amelyik nem. Fontos az, hogy én tegyek meg mindent, ami tőlem telhető. Felelősségteljes viselkedésem Istenhez és embertársaimhoz egyaránt közelebb visz. Minden nagyon fontos, az Istenbe vetett hitem, a megbocsátás, de a helyes időzítés és indíték is. Ha fejlődésünk ezen szakaszában kitartóak vagyunk, a megtett út gyümölcsöző lesz. A szabadság és a boldogság csupán ráadás. Nemcsak magatartásom változik meg, hanem életszemléletem is. A kiegyensúlyozott élet akarása ráébreszt arra, hogy Isten még azt is megteszi, amire mi nem vagyunk képesek, lelki nyugalmunk visszatér. Embertársaink közvetlenebbek lesznek hozzánk, felszabadulás, nyugodtság telepedhet ránk. Az elfogadás és megértés útján kölcsönös tisztelet alakulhat ki köztünk, visszatér a bizalom s vele együtt az öröm és hála. Az eredmény sem várat soká magára, amint azt egyik lányom egy telefonüzenetében megfogalmazta: „Szeretlek, édesapám, nagyon hiányzol, siess haza, nagyon várunk már.” Istennek legyen hála.
Kozma Ferenc lelkigondozó,
a Bonus Pastor Alapítvány
munkatársa
(telefon: 0757 489 778)