Hétfőn útjára indul a Chandrayaan–2, India második kísérleti egysége, amely a Holdat célozza meg. Éppen 50 évvel azután, hogy először járt ember a Holdon, az indiai űrhajó egy leszállóegységet próbál a felszínre juttatni, amelyből ezúttal nem emberek, hanem egy holdjáró robot léphet (gurulhat) az égitestre, hogy különböző anyagvizsgálati eredményeket küldjön a Földre.
Ha sikerül a landolás, a Chandrayaan–2 akkor sem lesz egyedül a Holdon, hiszen egy kínai egység az égitest túloldalán tartózkodik már január óta. Egy izraeli vállalkozás, a SpaceIL áprilisban szintén megpróbált eljutni a Holdra, sikertelenül, de már be is jelentette, hogy újabb kísérletet tesz. Az Egyesült Államok is tervbe vette egy holdi labor felállítását, de az európai uniós és az orosz űrügynökség is tervez komolyabb küldetéseket.
Közel 50 évig, az Apollo–17 1972-es küldetése óta szinte semmit sem hallottunk arról, hogy a Hold célpont lenne, most azonban mindenki megint oda akar menni. Mi történt?
Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969-es holdra szállása az Egyesült Államok történelmi dicsősége volt a hidegháború kellős közepén, de a program az akkori amerikai költségvetés 4 százalékát égette el, így a kezdeti lelkesedés gyors elillanása talán érthető. A következő évtizedekben a Nemzetközi Űrállomás felépítése és fenntartása kötötte le a pénzek jelentős részét.
Ahogy a The Guardian által megszólaltatott szakértők mondják, a Hold iránti érdeklődés feléledése a technológiai fejlődésnek köszönhető. Nagyon hasonló a helyzet az Antarktisz meghódításához: az ember első megjelenéséért óriási verseny folyt, de a tudományos kutatócsoportok állomásait csak akkor kezdték el kiépíteni, amikor a technológia lehetővé tette, hogy az ember biztonságosan meg tudjon telepedni a zord körülmények között.
A Hold esetében kicsit más a helyzet, most jutottunk el arra a szintre, hogy a helyszíni tanulmányozáshoz nem feltétlenül kell embert juttatni a felszínére, és ez óriási mértékben csökkenti a költségeket.
A NASA jelenlegi költségvetése alig lépi túl az egytizedét annak az összegnek, amelyet fénykorában kapott, így ma már az amerikaiaknak sem mindegy, hogy mennyibe kerül egy-egy program.
A kínai egység sikere azt is jól mutatja, hogy mennyit fejlődött a technológia. Míg 1969-ben gondolatkísérletként sem jöhetett szóba, hogy Armstrongék ne nappal érkezzenek a Holdra, a kínai szerkezet idén már a Hold túloldalán landolt, és működőképes azokon a 14 földi napig tartó holdi éjszakákon is, amikor a hőmérséklet akár mínusz 180 fokra süllyedhet.
A NASA a következő évtizedekben azt tervezi, hogy a Nemzetközi Űrállomáshoz hasonló, annak tapasztalataira épülő, de annál kisebb állomást helyez Hold körüli pályára, és az ott állomásozó űrhajósokkal térképezi fel a Holdat. Az égitest felszínére küldött robotok végzik majd a terepmunkát, de a cél annak felderítése lesz, hogy a Holdon található anyagokból hogyan lehetne egy állandó emberi tartózkodásra alkalmas kutatóbázist építeni.
Tudományos szempontból a Hold azért lehet érdekes, mert 4,5 milliárd éve háborítatlan, és így naprendszerünk történetének élő múzeuma. A Föld keletkezésére és korai történetére is adatokat szolgáltathat, de arra is, hogy a földi kontinensek vagy az óceánok hogyan alakultak ki. Az antarktiszi hasonlat itt is megállja a helyét: számos környezeti vagy klímaváltozási jelenségre azért derült fény, mert antarktiszi kutatóbázisok észlelték azokat. Ilyen volt például az ózonlyuk veszélye, amelyre fel tudták hívni a figyelmet. A Holdtól is azt várhatjuk, hogy sokkal többet tudunk meg a Földről.
Az ambiciózusabb kutatók persze azt is kiemelik, hogy egy holdi telep létrehozása végső soron annak a tesztelése lesz, hogy tudunk-e embert küldeni a Marsra. Az ember fokozatosan próbál egyre távolabb, egyre nehezebb körülmények között megtelepedni, a Nemzetközi Űrállomás 400 kilométerre kering a Föld körül, ezt a lépcsőt sikerrel vettük. Következik a Hold, amely 400 ezer kilométerre van, és ha az is sikerül, akkor lehet tervezni a Marsra, amely 400 millió kilométerre van tőlünk.
