Rossz előérzettel szálltam vonatra. A hazahívó távirat: GYERE APÁD NAGYON BETEG; GÁSPÁR, rövid volt, annál hosszabb az éjszaka. Az előző napi, szilveszteri esti mámort, két másodperc alatt felitatta a távirat. Apám beteg? Hát nem édesanyám? Már tíz éve nyomja az ágyat. Apámnak soha semmi baja sem volt. Megpróbáltam aludni. Nem ment. Apámra nyitottam az ajtót.
„Látom, jól van” – mondom neki. „Jól. Csak mán rég nem láttalak.” Anyám a másik ágyban fekszik és vár. Befelé sír. Könnyei már régtől nincsenek. „Be jó, hogy hazajöttél. Alyan keveset hallacc magadról. Talán nehezedre esik az írás. Az ami a munkád.” „Ki tuggya mit csinál” – szakítja félbe apám. „Legalább valami látszattya lenne annak, amit csinál. Asztán mondd csak, minek irkálsz annyit essze heába, a szavak nem arra valók, hogy, ha kell, ha nem, fecsérejje az ember. Feleslegesen szólni, méltatlan a magunkfajtához.” Már-már ráhagyom, igaza van, aztán mégsem hagyom válasz nélkül. „Nincsen felesleges szó, ha a szó a helyén van, sohasem fölösleges.” Megrázza a fejét. „Úgy-úgy, de amíg a dógok nincsenek a rengyükön, addig a szavak sem lehetnek.” Ráhagyom. Nem elég, hogy tékozló fiúnak tart, még hergeljem is – csillapítom magamat. Mellé lépek és átölelem. Visszaölel. Ujjaimon meg tudnám számolni, hogy hányadik ölelkezésünk. Nem mintha nem szeretne, csak hát ő nemcsak a szavakkal, a mozdulatokkal is módján bánik.
Végre elindult a vonat. Olyan lassan hagyta el a pályaudvart és olyan hosszasan időzött az alagútban, mint amikor a vágányokat javítják. A fülke ülései nyöszörögni kezdtek, ebből lehetett tudni, hogy a szerelvény magyar vonat módjára nekiiramodott.
A menekülő gondolatnak az a legjobb, ha valamilyen látvány eltéríti. Homlokomat az ablaküveghez nyomtam. Az arcomból mindig annyit láttam, amennyit a háttér kiemelt. Ha alvó fákat riasztott föl a mozdony, akkor egész fejem beágazódott, a holdas ég sápadttá apasztotta, az ellenvonat kivilágított ablakai pedig hol sötétbe, hol villámlásba mártották. Ahogy az idő is teszi. Megpróbáltam apám arcát a magamé mellé illeszteni, de nem sikerült. Meg akartam győződni arról, amiről mindenki tudott, aki ismert bennünket: a családból senki nem hasonlít rá annyira, mint én.
„Még mindig nem békültél ki a feleségedvel?” – kérdezi azzal a hangsúllyal, mint aki nem akar beleavatkozni a dolgokba. „Nem” – mondom közönyösen. „És a gyerek?” „Megvan.” „Nem hiányzol neki?” „Minden nap látom, nem az anyjánál lakik.” „Vagyes mind a ketten magára hattátok?” „Így jobb neki, legalább nem hallja mindennapos veszekedésünket.” „Te, te tucc veszekedni?” „Megtanultam.” „Ugyan kitől, mert tőlünk asztán nem.” „Nem, nem.” „Nézd meg, mi kicsi híján ötven esztendeje vagyunk együtt, hányszor hallottál münköt veszekedni?” „Kevésszer.” „Na látod, pedig lett vóna min. A szegénység münköt es szorított, de ettől még nem veszítettük el a fejünköt.” „Én sem veszítettem el.” „Nem, hát akkor mitől váltál elyen hirtelenné?” „Nem vagyok hirtelen.” „Akkor meg a kitartás hiányzik belőled.” „Elboldogulok anélkül is.” „De meddig? Csak addig, amíg arra áll az eszed, ha mán komolyodásra fordul, váltosztatni kell magadon” – mondja szokatlan hanghordozással. „És mikor fordul komolyra?” – kérdeztem tréfába hajlón. „Ha mán kiegyenesettél. Ha mán egészen kiegyenesettél.” (...)
