A szülőfalum feletti dombon magányosságba szédült, megrepedezett falú, tőzegkockákkal fűtött, a Hargita hideg-kéken hullámzó tajtékjaira néző ablakú, százéves oskola-e, ahol először ébredt fel bennem a hegyeken, a láthatáron túli messzeségek iránti vágy, ahol először lettem magányossá, tornyosítva álommá a vágyat Robinson lakatlan szigete iránt? Vajon nem a csíkpálfalvi kicsi iskola lehelte-e arcomra először szükségét a nyáj melegének, a társaknak, a kalákás egymásért aggódást, az együtt szuszogás káprázatos, a mindennapi éhezések, szomjúságok, elbizonytalanodások utáni biztonságát, az anyanyelv csodáival együtt ébredő énekét, az énekét, ki Márton Feri tanító bácsi intésére Bartókkal és Kodállyal üzente, ha nem is szerte a világnak, de fel a székely fővárosig, hogy együtt vagyunk, hogy meg akarunk maradni, álmodni akarjuk tovább riadalmas kicsi életünk, hogy hazánk, otthonunk az ének, a nyelv? Az iskola-e, vagy az iskola körüli mezők, rétek, erdők, a tanítás utáni vakációk, a végeérhetetlen kóborgások, a nyári pásztorkodások kuruc-labanc csatái, dávidparittyás zúdulásai és zúzódásai, a talpig meztelen pancsolások a felduzzasztott Remete-patakban, a madárfészek-fosztogatások, a mókusvadászatok, a havasi kaszálások riadalmas hajnalai, csillagzáporos, tárogatóval kísért éjszakái, idillien-keserves bizonyosságai az ábeli-létnek, vajon nem ezek tettek-e nappal is álmodozóvá? Vajon melyik volt a meghatározóbb: az iskolai könyv vagy a százesztendős házak füstös, poros, pókhálós padlásain talált, elsárgult, szakadozott, foszladozott régi könyvek, újságok tiltott gyümölcsként feltalált garmadáinak titkos gyönyöre; a leydeni palack vagy a padlásokon talált kacatok sokasága, az első pityókarádió, a szikrainduktorból megismert áramütések, a templomtorony galambjai vagy a háborúból itt maradt, erdőkön, házak alatt szétszórt aknák, kézigránátok, golyók, lövedékek kísértése, a veszélyt, a halált kihívó játékok ma is reszkettető borzadálya, a patakból égre röpített halak siratnivalón keserű látványa, a szétrobbantott pásztortűz árvasága, a rókafiakra ráomló homokbánya sivatagi szomorúsága? A pofonokat és dicséreteket egyaránt osztogató, mindenkit befogadó, a nagy egyenlősdit játszó iskola nevelte-e belém a másság tudatát, avagy az ötvenes évek osztályharcos lendülete, fenyítésre mindig kész felmeredt mutatóujjai, melyek szerint az emberiség rohadékokra, kártékonyokra, Duna-csatornára megérettekre, tehát elpusztíthatókra és szorgalmatos, lelkes előrehaladókra osztható? Alulírott, én, a gyermek, az osztályban a legkisebb fiú, a jobb tanulók egyike, vajon melyik csoportba voltam beosztva? Én, aki Sztálin elvtárshoz lelkes levelet írtam, aki halálakor sírtam, a gyászszertartáson lelkesen ministráltam, megcsúfolt udvarunk rozoga kapuján a hatalmas gyászjelentésen adomáztak a falunkbeliek, azzal vigasztalva magukat s magunkat, hogy hát e gesztus nem más, mint személyes meghívó a nagyvezér temetésére – szóval: hol volt apám? És hol voltam én?

Ő már nem…, egyedül csak anyám tudná elmondani, hogy annyiféle beszolgáltatás, közmunka – még árnyékszéket is ásott a községi szérűn –, faliújságos gyalázás, éjszakába nyúló kioktatások, rekcumolások, padlásseprés, pinceüresítés, adófoglalás után hogyan mertek, miféle optimizmus munkált bennük, hogy továbbtaníttatásra, továbbtanulásra gondoltak. És akarták nagyon. És ugyancsak ő tudhatja, hogy lyukaskezű, ábrándozó, mindenét szétosztó apám mellett micsoda emberfeletti gürcölésbe került előkeríteni a bentlakási díjat. A pénzt még értem, ám a természetbeni „beszolgáltatást”, a nem tudom hány kiló pityókát, száraz hagymát, babot, fokhagymát, borsót, szalonnát, zsírt, kolbászt, lisztet, kukoricát és a többit, amit minden ősszel be kellett adni a bentlakás kantinjába, mert másképp nem vettek fel, végül is miből, miféle „családi ékszer” árán szerezte be? És minden ősszel megérkezett Lugosra a deszkaláda, anyám hajdani hozományos ládája a természetbenivel, a szalmazsákkal, a paplannal, a párnával, a stafírunggal. És jöttek, mentek a levelek, sóhajok hídjaként kötöttek az otthonhoz, két év telte után is el-elfúló hangon olvastuk egymásnak, apát, anyát, testvért, rokont helyettesítendő, kapaszkodtunk egymás vigaszába, vigyáztunk, féltünk egymásért harmincvalahányan. Így, a megszépítő messzeségből visszatekintve arra a keserűen-csodálatos lugosi négy évre, úgy érzem, hogy ez volt az iskola ennek a világba katángként kisodródott harminc emberkének, kamasz lányoknak, fiúknak szerelmetesen közös sorsa, együtt lélegzése, fűtőzései a krőzusi melegű esti kályhák körül, ahol megosztatott az utolsó falat kenyér is, ahol a pohár klórozott csapvíz is az otthoni forrásokra emlékeztetett, ahol úgy szólalt meg a csíkdánfalvi, csíkszentkirályi, csíkszentdomokosi, csíkszentmihályi vagy a más vidéki ének, hogy mindannyiunké lett, ahol a hazatérések tündökléseire várakozón, a napokat számlálva, egymásból merítettünk erőt, hitet a ránk szabadított világ temérdek hiányainak a benépesítéséhez. Ilyen előélet, életre indulás után ma sem értem, miért kaptam meg nyolcadikban a szegényebb sorsúaknak és jobb tanulóknak kijáró ösztöndíjat, amint azt sem tudom megmagyarázni, hogy egyetlen, román nyelvből kapott ötös miatt miért vették el? Ez lett volna első nagy kudarcom? Nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy ezután a tanuláshoz való viszonyom a lugosi középiskolában a lefelé szálló ágat választotta, kezdetben jó, aztán közepes, végül pedig elég gyengécske tanuló voltam, amit a nyolcas magaviselet mellett némiképp helyrehozott a jól sikerült matura. Vagy ezzel lehetne magyarázni a humán óráktól való idegenkedésemet is? Álmomban sem gondoltam, hogy eljövend az idő, s az idők, amelyek egyetlen cselekvési lehetőségemhez, az íráshoz kényszerítenek. Most már bizton tudom, nem a tudással, de a tanulással voltak harcaim, mert nem tudtam tanulni a kötelezőt, a szigorúan számon kérhetőt, amiért fenyíthető lehet az ember. Izgalmasabbak voltak az iskola gyönyörű, régi könyvtárának a bőrkötéses, aranycirádás könyvei, mint a tankönyvek. És a bánsági dombok, erdők, szőlősök, folyók, tavak, mocsarak, a téglagyárak körüli nádasok a délutáni, kötelező szilenciumnál, a temesvári színház akkori nagy gárdájának előadásai az akkor induló politechnikai oktatásnál, amely egy négyszögletű vasdarab egész éven át tartó hatszögletűre való reszeléséből állott. És tanulhattunk volna a francia helyett németet, hisz a bentlakásban együtt laktunk a sváb fiúkkal, játék lett volna velük a nyelvtanulás, így azonban nem tanultunk meg sem franciául, sem németül. És hiányaink még számosak voltak. Nem tanáraink miatt, mert ők jók voltak, fiatalok, lelkesek, néha túlbuzgóak, emberségesen viszonyultak hozzánk, próbáltak társak lenni az árvaságban, aggódtak értünk, és tettek is többet az átlagosnál – nem az iskola, a kor volt átmeneti. Átestünk, átmentünk mi ott több tüzeken és vizeken, mint az otthon maradottak, bőrünkhöz közelebb férkőzött, és égette, néha csontig perzselt a nagybetűs élet, realistábbá tett, hozzánevelt az eljövendőkhöz a mi középiskolánk. Hisz mellette ott voltak a másikok, a nagyvakációk kegyetlen iskolái is; nékem kőműves apám mellett a napszámosság, a malterkeverés, a téglahordás, fűrészelés, vésés, vakolás, homokrostálás tantárgyaiból is kellett vizsgázni, akárcsak társaimnak a kaszálás, a kapálás, aratás, erdőlés szigorlataiból, melyekért az átmenő jegyet a szeptemberi becsengetéskor a felmutatott kérges tenyér igazolta, nem az országjáró kirándulások, táborok, tengerparti nyaralások, külföldi utak, nagynéniknél, nagybácsiknál ellebegett nyarak.

Melyik volt hát az iskola? Ennyi hiány után hogyan jutottam be Kolozsvárott a főiskolára, hogyan lettem végre közmegelégedésre nagyon jó diák, s a többi? És mi történt utolsó évben az egyetemi könyvtárban, hogy a biológia iránti buzgalmam lassan lelohadt, s attól a pillanattól nem érdekelt más, csak a vers, az írás? Az önpusztításig estem volna szerelembe, vagy akkor ébredtem először rá, hogy meg fogok halni?

Melyik volt hát az iskola, ha a nehezét, a keserűbbjét, az igazabbját azután és most, napról napra kell megtanulni és újratanulni, ha nincs megállás, nimfomániás némberként egyre többet követel. Mindent. És miféle iskolák voltak iskoláink, ha nemcsak kísérnek, hanem kísértenek is? Mint ezek a madarak, ez a pár, a második emelet magasságában, a balkonom előtti gyertyánon…

Lugoson ismertem meg őket. Vélük példázódott a biológiatanár, amikor a fajok alkalmazkodásáról, életterük szűküléséről, tágulásáról beszélt. „Streptopelia decaocto – mert, nézzétek, amikor mi Lugosra kerültünk, még írmagja sem volt, most meg tele van banka bólogatásukkal az egész város. És egyre északabbra alkalmazkodnak.” Ez a madár nekem ott, Lugoson kedves madaram lett, az iskola altisztjének elnéző bólintására a fáspincében szelídítettem őket, orvosoltam a fészekből kiesett fiókákat, neveltem a kirepülésig. Volt, amelyik néha visszaszállt kezemre, aztán elfeledett… Mert elég butácska madár ez a balkáni gerle. Most pedig itt fészkel Csíkszeredában, ablakom előtt, és kétségekben tart. Hajnalban költ kataton énekével. Igénytelen, pár szálból összehordott fészkében elég mostohán bánik fiaival, állandóan szaladni kell, menteni őket, egy kisebb szélroham már kiveri a fészkükből. És én szaladok. Pedig bánat nincs, jön a következő fészekalj, egy elpusztul, kettő nő fel helyette. Megszokták már azt is, hogy etetem. Hálából összerondítják a balkont, guanóbűzös már az egész lakás. Néha már szellőztetni sem lehet… S én mégsem tudok haragudni rájuk. Elnézem angyali felelőtlenségüket, alpári közönyüket. Mint a rossz tanár, a rossz iskola, mindig ugyanazt kérdik, mindig ugyanazt szajkózzák, választ sem várva bankán bólogatnak felébredő kérdéseinkre, s elriasztják az énekesmadarakat a környékről. Most mitévő legyek? Szeressem, ne szeressem? Ha nem szeretem, a múltamat tagadom meg. Tehát a jövőmet. Jelen időben.

Melyik volt hát, melyik az én iskolám?

A lugosi magyar középiskola, ahová 1958 őszén begyulladt tüdővel, ötszáz kilométernyi, éjt-napot tartó harmadosztályú vonatozás után úgy érkeztünk meg Csíkból, elátkozott királykisasszonyok, legkisebb királyfiak, mintha a Holdra; olyan félelmetesre, hideggé tágult köröttünk a világ, hogy muszáj volt elbújni a bentlakás szekrénysorai mögé s magunk elsiratni. Köszöntünk szépen: aki a messze­séget vágyta, megkapta, már az első pillanatban torkáig szivárgott fel fojtogatón; az alig tizenhárom éves, vézna, fejlődésben megkésett kölyköt úgy tették fel a csíkszeredai állomáson a fekete gőzösre, szerencsét próbálni úgy indították el, hogy azóta is gyűlöli a vonatokat, és élete meghatározó, örökkön sajgó élményévé lett a honvágy. De mit kerestünk mi harmincvalahányan Csíkból a Temes-parti, csodás bánsági városban, miért kellett a nagy hagyományú, erős csíkszeredai vagy más székelyföldi középiskolák árnyékából világgá menni? Mert tényleg az árnyékban voltunk… Szegény, szegény édesapám… Mert tényleg szegény volt, egy hektár kilencven árnyi birtokával ő volt a világ legszegényebb kulákja, akit a napszámra forgatott kőműveskanál sem tudott megmenteni – talán csak álmai, álmodozásai – a tényleges szegénységtől.

(folytatjuk)