A felsőrákosi bányató szomszédságában a rendezők sátraival és a lacikonyhásokkal találkoztunk először, de szemünket hamar megkapta a jurta látványa, a bejárat előtt a tartóra felakasztott négy íj is jelezte, biztosan jó helyen járunk. A táborhely szinte kihalt volt, a kiterjedt területen csak tucatnyi ember tett-vett. A csendesség oka: a földbe vájt apró lépcsőkön keresztül megközelíthető hatalmas, több száz méteres, néha dimbes, néha dombos pályán éppen a verseny zajlott. Az íjászoknak a terep huszonegy stációját kellett végigjárniuk. Feladatuk nem volt egyszerű. Technikai-ügyességi feladatokat kellett megoldaniuk, amikor kötélen lógó vagy éppen mozgó célpontokat kellett eltalálniuk, máskor billegő talapzatra lépve kellett célozniuk, több esetben szurdokokban, sziklák között megbújó állatalakokat (vaddisznó, medve, őz) kellett „elejteniük”.

Demeter Vilmos, a baróti Kárpátok Őrzői Egyesület vezetője régóta elkötelezett íjász. Éveken át számos falunapon volt jelen felszerelésével és a honfoglaló magyarokat idéző ruházatával, hogy népszerűsítse azokat. Az egyesületet az év elején hozta létre, miután régi ismerősei megkeresték, nem csatlakozna-e a kupa szervezéséhez. Egyesületalapítási kezdeményezését jól fogadták barátai, mára már tizenhét taggal büszkélkedhetnek. A munkát következetesen végzik, hetente kétszer járnak ki erre a számukra minden szempontból tökéletesen megfelelő felsőrákosi magánterületre gyakorolni. A pálya megfelelő előkészítése egy hetet vett igénybe úgy, hogy tucatnyian erejüket meghaladva dolgoztak. Hogy jól sikerült a pálya, azt nem Demeter Vilmostól tudjuk, hanem a verseny közben a nagyváradi, marosvásárhelyi, kisjenői, alsósófalvi, nagyenyedi és kolozsvári egyesületek versenyzőitől: nemcsak a táj tetszett nekik, hanem az is, hogy látszik, szívvel-lélekkel dolgozva mindent megtettek, hogy igényesen fogadhassák őket. Felsőrákosra még visszatérnek – ígérték.