V. Andrejszki Katalin budapesti iparművész, 1975-ben A Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett bőrműves július 13–15. között tartott sallangkötő-mester-kurzust a háromszéki Bikfalván. A rendezvényt a Magyar Művészeti Akadémia támogatta, így a jelentkezők tandíj nélkül sajátíthatták el az alföldi lószerszámok díszeinek készítési hagyományait.
– Honnan jött az ötlet, hogy éppen Bikfalván tarts kézművestábort?
– Régi vágyam volt, hogy mester-tanítvány összefüggésben taníthassam a sallangkötés technikáját. A szíjgyártás bonyolult, odafigyelést igénylő kézművesmesterség, én sem tudnám otthon, ebéd- és vacsorafőzés között elmélyülten művelni, így olyan helyre kellett kivonulni, ahol minden résztvevő félreteheti napi teendőit és teljes figyelemmel jelen lehet. Hét gyermekem közül legidősebb lányom, Várallyay Réka Budapestről Erdélybe költözött, és Bikfalván él, amely varázslatos hely gazdag hagyományokkal. Férjével, Péter Alpárral együtt az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesületen belül évek óta a település értékes épületeinek megőrzésén munkálkodnak, emellett a régi mesterségek újjáélesztésén, a kézművestechnikák „visszatanításán” is. Az ő meghívásukra érkeztem Háromszékre, ahol a tábornak a Mókus Panzió festői környezete adott otthont.
– Pontosan hogyan zajlott ez a néhány nap: milyen előképzettséget és részedről milyen felkészülést igényelt?
– Mivel a tábor egy komoly technika alapfokú képzését adta, már hetekkel korábban megkezdtem az elméleti és a gyakorlati tervezést is. Célként öt, egymásra épülő tudásanyag elsajátítását tűztem ki a résztvevők számára. Előképzettséget nem vártam el, mert tényleg az alapoknál kezdtük: elsőként a szálak előkészítésével, a szálhasítással, majd a fűzés egyenletességét biztosító szélélezéssel. (Egyik sem olyan könnyű, mint amennyire egyszerűnek tűnik.) Ezután következett az ún. lovon – a speciális, satuval ellátott bőrvarrószéken – ülve a rombuszszúrás a szíjgyártás tűhegyes szerszámával, az árral. Ha jól emlékszem, csak két ragtapaszt kellett kiosztanom... Harmadikként a szálfordulások, keresztezések, fülek megtanulása következett. Ezekből az alapmintákból először karkötők készültek. Mindenki csinált egy egyszerűbbet, aztán egy szabadon variált díszesebbet is. A minták és mesterségbeli fogások ismeretében kezdtünk hozzá ötödik „szintként” a fülsallanghoz. Ennek kötését, kifeszítését, festését is megtanulták a résztvevők.
– A szabad variáció azt is jelenti, hogy ez egy élő hagyomány, a sallangkötés alkalmazható más tárgyakon is?
– Így van, a fogathajtás ma már kevéssé elterjedt, az elkészült sallangok is inkább falra kerülnek, mint lovakra. De az elsajátított technikák ismeretében a résztvevők szabad alkotásra is képesek, így az egykori „lódíszek” különböző bőrtárgyakra – táskákra, övekre, tükörkeretekre – is alkalmazhatók, önállóan pedig hajcsatot, karkötőt, nyakláncot is készíthetünk bőrszálakból a sallangkötési technika alkalmazásával.
– Mi volt a kurzus legfontosabb motivációja, és mik voltak tapasztalataid az erdélyi résztvevőkkel kapcsolatosan?
– A bőrművesség, azon belül a szíjgyártás kihalófélben lévő mesterség, bár világszinten egyedülálló, a magyarországi bőrösök közül sem sokan művelik. Nagyon fontosnak tartom sallangkötőtudásom továbbadását, amelyet mesteremtől, a debreceni Kathy Lászlótól én is tizenévesen kezdtem tanulni. A kézművesség a mai felgyorsult, virtualizálódó világban új távlatokat nyithat meg, hiszen nagyon fontos a kitartás, aminek hozadékaként a munka kézzel fogható eredményt és sikerélményt ad. Csodálatos ezt látni, előidézni. Legifjabb tanítványom saját, Bikfalván élő unokám volt, aki kilencévesen négy karkötőt is kötött, pedig tényleg nagy odafigyelést igényel. Örültem, hogy a mesterség tovább élését biztosította Blága Botond zaláni bőrműves is, akinek két gyermeke is jelen volt a sallangkötésen. Eleinte némi aggodalom volt bennünk: vajon komolyan veszik-e a résztvevők, ha még csak regisztrációs díjat sem kérünk? De megbíztunk bennük, és jól tettük: a legkülönbözőbb életkorú és előképzettségű tanítványok is nagy elhivatottsággal és szorgalommal jöttek mindennap. Utolsó alkalommal a sallangok elkészültéig mindannyian túlóráztunk, este fél nyolckor fejeztük be a kurzust.
– Szívesen folytatnád itt jövőre is a tanítást?
– Természetesen. Nagy élmény volt számomra a kedves fogadtatás. Úgy gondolom, a történelmi Magyarország sokszínűségének, értékeinek felvállalása és megismertetése minden alkotó ember feladata. Háromszék Kelet és Nyugat kapuja, így a történelem folyamán sok művészeti áramlat hatott a kultúrájára. Szeretném, ha az egykori lófők földjén a hagyományos alföldi sallangkötés technikája is gazdagíthatná a kézművesség színes palettáját.
Várallyay Katus
