– Hogy fogadta a román fél a magyar delegációt? Végül is a románok javasolták Bukarestet, sőt úgy tettek, mintha az egyeztetést is ők kezdeményezték volna.
– Nem egészen így történt. Három alkalommal is írtam levelet az áprilisi úzvölgyi történések után partnerszervezetünknek, az ONCE-nak (Hősök Emlékének Országos Hivatala). Kértem, hogy találkozzunk, tárgyaljunk. Nem válaszoltak. Aztán kértem Románia Budapesten akkreditált katonai attaséját is, járjon közben egy találkozó érdekében. Nem történt semmi. A harmadik levelemben már időpontokra, sőt helyszínekre is tettem javaslatot, megint csak mély hallgatás volt a válasz. Aztán a június 6-i, viharosra sikeredett úzvölgyi események után hirtelen válaszoltak mindhárom megkeresésünkre, és a harmadik levelemben ajánlott június 24–28. közötti időszakból az ONCE 26-át választotta a tárgyalásra. Ez került ki úgy a sajtóba, mintha valójában tőlük eredne a találkozó ötlete.

– Kik voltak a két küldöttségben?
– A román delegációt először az ONCE parancsnoka, Alin Mihai Preda ezredes vezette. Történészek, a védelmi minisztérium emberei és egy hölgy foglalt helyet mellettük, utóbbi a külügyminisztériumot képviselte. Érződött, hogy fajsúlyosnak akarnak mutatkozni. Tőlünk a hadisírgondozó hivatal két osztályvezetője, a bukaresti magyar katonai attasé, valamint a nagykövetség munkatársa ült az asztalnál, aki egyben jogász is, no meg ott voltam én is.

– Közben megérkezett a román védelmi miniszter helyettese is. Úgy érezték, hogy több erőt kell mutatni?
– Az ONCE vezetője ott maradt ugyan továbbra is, de innentől Nicolae Nasta miniszterhelyettes vezette román részről a tárgyalást. Annak ellenére, hogy épp csak be akart nézni, végig ott maradt a majdnem hat és fél órás egyeztetésen. Én azt a következtetést vontam le a miniszterhelyettes megjelenéséből, hogy fontos a román félnek a találkozó. Mi előre megüzentük, hogy négy kérdést szeretnénk tisztázni. Az első az úzvölgyi temető ügye. A második a központi magyar katonai temető kérdése, a harmadik a Kolozsvárnál exhumált 93 magyar katona sorsa, maradványaik most Mezőpaniton vannak, temetetlenül. A negyedik pedig, hogy döntsük el végre, szükség van-e egy román–magyar vegyes bizottságra, amely a hadisírok ügyével foglalkozik.

– Magyarországi vagy erdélyi létesítmény lenne a központi magyar katonai temető?
– Erdélyi. De nem arról van szó, hogy ide akarnánk gyűjteni a különböző temetőkben pihenő magyar katonákat. Azokat hoznánk ide, akiket muszáj elmozdítani eddigi nyughelyükről építkezések, területeladások, általános temetőfelszámolások miatt. Ilyen a már említett 93 kolozsvári katona esete is. Évekig válasz nélkül hagyták az idevágó kérdésünket. Több helyszínt is javasoltunk, természetesen magyar többségű területeken, mert ez fontos. Most a találkozón tört meg a jég. A miniszterhelyettes elmondta, léptek a kérdésben, és néhány héten belül értesítenek bennünket, hogy milyen helyszínek közül választhatunk.

– Az úzvölgyi temető dormánfalvi telekkönyvi bejegyzése váratlan fordulat, hiszen nem sokkal ezelőtt még az a hír látott napvilágot a román médiában, hogy a védelmi minisztériumhoz fog tartozni a temető, ő lesz a kezelője, fenntartója, tulajdonosa is.
– Azzal érveltek, hogy az évtizedek óta tartó Hargita és Bákó megyei telekvita miatt is az lesz a legjobb, ha a minisztérium veszi át a temetőt. Szeretnék, ha elfogadnánk ezt a megoldást, mert szerintük ez a leghatásosabb medicina a problémára.  Rögtön jeleztem, hogy nekünk ez nem felel meg. Azt válaszolta a román fél, hogy a katonák jelenléte garancia lenne a konfliktusok megakadályozására, a temető megóvására. Jó, tegyük fel, hogy így van. De ez a megoldás kivenné annak a Csíkszentmártonnak a kezéből a temetőt, amely oly sok pénzt és energiát mozgósított a rendbehozatalára. Ez a terület 2003-ban még marhalegelő volt, ne szépítsük a dolgot.

– Sikerült lezárni ezt a kérdést?
– A románok nyilatkozatában már az szerepelt, hogy megfontolják a temető átvételének lehetőségét. A megbeszélés elején ez még konkrét szándékként hangzott el, a végére már csak lehetőség lett. Kértük azt is, hogy hallgassanak meg minden érdekelt felet, és csak utána hozzanak döntést.

– Marad az 52 kereszt?
– A román fél tárgyalási prezentációjában előadta, hogy milyen szakmai megvilágításban látja a temetőt. Itt kitért az 52 keresztre is. Mi jeleztük, hogy nem fogadjuk el az érvelésüket, olyan anyaggal ültünk asztalhoz, amelynek levéltári forrásértéke van, a bécsi hadilevéltár igazolta e dokumentumok hitelességét, eredetiségét. Márpedig a korabeli vázlatok alapján látható, hogy a számunkra értelmezhetetlen mennyiségű 52 betonkeresztet nagyrészt vagy teljes egészében magyar katonák teste fölé emelték. Ez kegyeletsértés, mondtuk röviden. A román fél nem is vitatta ezt a végére. Kértük, minél hamarabb szüntessék meg ezt az állapotot.

– És biztosan meg is teszik?
– Elismerték, hogy ha a román kereszt magyar katona fölött van, akkor az valóban jogtalan állapot, aminek véget kell vetni. A partner a temető nemzetköziségére helyezte a hangsúlyt. Szerinte 794 magyar katona nyugszik ott. Valójában 1197 a teljes betemetési szám. A román fél leszögezte, hogy egy 1926–27-ben létesített temetőről van szó. Ezt rögtön megkontráztuk, átadtuk a dokumentumot, amely szerint itt az első betemetés 1916 októberében történt. A hely eredetileg osztrák–magyar temető volt, később kapott német parcellát is. 1916-ban 350 magyar sír domborodott itt, de 1926–27-ben több temetőt is felszámoltak az akkori Románia területén, főként a kisebbeket, és központi nyughelyre vitték az elesettek, így a magyarok földi maradványait is. Az ONCE képviselői azt mondták, hogy jelenlegi tudásuk szerint akkor szállítottak oda 11 román katonát is. Nyolc ismertet, három ismeretlent.

– Világos, de hol az új szám, amire az előbb célzott?
– A tárgyaláson hirtelen elővarázsoltak egy 1988-as dokumentumot, amely 22 román katonáról szól. De azt már nem tudták megmagyarázni, hogyan került volna oda tizeneggyel több román 1927 és 1988 között. Elképzelhető, hogy második világháborús áldozatok, de szerintem ez nem valószínű. A román fél egyébként szeretné nemzetközi temetőnek nevezni az úzvölgyi kegyhelyet. Ha ezt elfogadjuk, akkor eleve más pályán futna tovább az egyeztetés, kikerülne a nemzetközi színtérre, ahol a kétoldalú tárgyalás és megegyezés már kevés lenne. Félresiklana minden. Mi azt mondtuk, legyen a hely neve inkább Úzvölgyi Hősök Temetője. Elfogadták, ez jelent meg a román kommünikében is. Állítják, hogy van ott két olasz katona is. Mi viszont azt, hogy nincs. Megkérdeztük az olasz partnerszervezetet, kiderült, hogy a két olaszt, akik Úzvölgyében pihentek, 1927-ben Bukarestbe vitték, az olasz temetőbe. Az ONCE szerint van két szerb, és vannak még német és orosz katonák is Úzvölgyében, utóbbiak csak igen csekély számban. Higgyük el! De abban a névben, hogy hősök temetője, benne van a nemzetközi jelleg. Leszögeztük, az adataink, dokumentumaink szerint 1917-ig csak osztrák–magyar és német katonákat temettek ide. Esetleg néhány hadifoglyot. Román katonák 1926–27-ben kerülhettek a temetőbe, de semmiképpen sem oda és nem annyian, ahol most a betonkeresztek állnak. Nekünk közömbös, hogy esetleg 11 vagy 22 román nyugszik itt. Az ONCE-nak biztosan fontos, de a temető jellegét ez nem befolyásolja. Ha valóban vannak itt román katonák, akkor meg kell egyeznünk. De a keresztjeik nem kerülhetnek a magyar elesettek fölé!

– Mennyire hitelesek a román dokumentumok?
– Megkérdeztem. Mi teljes levéltári forrásokkal szolgáltunk, ők pedig azt mondták, hogy a bukaresti katonai levéltárból származnak az anyagaik, amelyek szabadon kutathatók. Ha ez így van, már küldjük is oda egy kollégánkat…

– Adott az ONCE magyarázatot arra, ami Úzvölgyében történt?
– Bármit csinál is valaki egy romániai haditemetőben, azt a román törvények szerint egyeztetnie kell a szervezettel. A tárgyaláson beismerték, hogy ez elmaradt. Amikor az ONCE látta, hogy mi készül Úzvölgyében, felszólította Dormánfalva vezetését, magyarázatot kért, és így tovább, de a jelek szerint a Bákó megyei kisvárost ez nem zavarta.

– Mi következik ezután?
– Megvizsgáljuk egymás bizonyítékait. A román fél elfogadta, hogy az 52 kereszt szerencsétlen helyen van, és ez kegyeletsértő. Nem idegenkednek az exhumálástól, de a mi véleményünkkel szemben nem az 52 kereszt körzetében akarják végrehajtani, hanem feltárnák az egész temetőt. Az jó ideig eltartana… Szeptemberben minden érdekelt felet odahívnak Úzvölgyébe, és ott az ONCE ígérete szerint felvet két-három lehetőséget a rendezésre. Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy minden opcióban legyen benne a próbafeltárás. Nem tudunk mit tenni az ellen, ha az egész temetőt fel akarják nyitni, de ahhoz ragaszkodtunk, hogy az 52 betonkeresztnél kezdjék a munkát.

– Változott valamit az eredeti magyar álláspont?
– Nem, a cél az eredeti állapot visszaállítása. A román fél is ezt szeretné, de nem tudja eldönteni, mit tekint eredeti állapotnak. Az 1917-est vagy az 1926–27-est? Az 1988-ast vagy a 2003-ast? Annak a marhalegelőnek a visszaállítása, ami 2003-ban volt a temető, senkinek sem lehet a célja. Vitatják, hogy Csíkszentmárton és az érintett társadalmi szervezetek, illetve a magyar állam jogszerűen állította fel Úzvölgyében a hatszáz fejfát. Ezt még nem vizsgáltuk, de tény, hogy nem egy román temetőbe nyomultunk be erőnek erejével, hanem egy jellemzően magyar kegyhelyet hoztunk rendbe. Nem ugyanaz a két dolog. Aztán példát hoztak arra, hogy az egyik keresztünk német, a másik egy orosz katona fölé került. Ennek nincs jelentősége. A keresztjeink névtelenek, a hadisírokon egy nemzetközi jellegű szimbólum látható, vagyis egy sisak babérkoszorúval és karddal. Ez minden elesettet megtisztel. Az 52 betonkeresztre viszont rá van írva, hogy ismeretlen román katona.

– Mi történik szeptemberig?
– Számunkra a tekintetben hasznos volt a tárgyalás, hogy igazolni tudtuk a kegyeletsértést, és nagy eredmény az is, hogy végre asztalhoz tudtunk ülni. Tisztában vagyok a kérdés politikai súlyával és vetületeivel, de mi csak szakmai szempontokkal foglalkozhatunk. Azt érzékeltük, hogy látszólag meg akarják oldani a kérdést, mert így vagy úgy, de zavart okoz a román belpolitikai térben. Én továbbra is egy mindkét fél számára megnyugtató megoldást sürgetek, a román–magyar közös feltárást az érintett területen, a lehető legrövidebb idő alatt.

Magyar Demokrata