A székelyföldi iskolákban nem jutott számunkra hely. Szerencsénkre azonban ott voltak a megtépázott dél-erdélyi magyarság iskolái, a dévai, a petrozsényi, az aradi, a temesvári, a lugosi magyar középiskolák, amelyeket a kigyérített magyarság nem tudott feltölteni, s ahol talán az osztályharc sem dühöngött olyan dübörgéssel, mint a sztálini magyar autóban, amelyet román sofőr kormányozott.

Minket ott befogadtak. A lugosi magyar középiskola 1958 őszén indult nyolcadik osztályának épp a felét tettük ki. De bármennyire tündéri, már-már mediterrán hangulatú volt is az a bánáti táj, számunkra a szigorú, sötétzöld, sziklás-hegyes Székelyföld után mégis idegennek, világvéginek tűnt. Az emberek is másnak tűntek. Nem értettük a többség nyelvét, nem tudtunk románul; tulajdonképpen akkor döbbentünk rá, hogy Romániában élünk. Legkisebb királylányok, legkisebb királyfiak voltunk, akiknek az átalvetőjében a hamuban sült pogácsa otthoni melege próbálta csillapítani didergéseinket. Azt hiszem, amikor a székely körvasútra feltettek a szüleink, már akkor örökre eljegyeztük magunkat a honvággyal. És vitt a gőzös, többszöri átszállásokkal, egy napon és egy éjen át, az „azt sem tudtuk, hol van” Lugos felé.

Sarokba húzódva, hátunkat falnak támasztva, először döbbenve rá végzetes kisebbségi sorsunkra, vártuk a tanévnyitót.

S akkor odajött hozzánk egy rövidnadrágos, szemüveges langaléta, egy nálamnál is legalább két fejjel magasabb kamasz, kezet fogott valamennyiünkkel és bemutatkozott: Papp János vagyok!

Ez a Papp János attól a pillanattól kezdve mindig velünk volt. Bemutatta a várost, amely egy kicsit hasonlított Budapesthez, hisz közepén számunkra egy nagy folyó, a Temes ballagott csendesen. Fölötte három híd ívelt át. Part menti sétányain rózsalugasos parkok, szomorúfüzek, számunkra egzotikusnak tűnő fák rengetege enyhítette honvágyas mélabúnkat, lett cinkosa első szerelmeinknek. És Papp Jancsi soha el nem maradt tőlünk, ha tehette, bejött a bentlakásba is, ahol együtt laktunk a román és a sváb fiúkkal, ő lett a segítőnk, eligazítónk, a tolmácsunk. Bizony hogy szükség volt rá, mert mi a „bunöziuán” kívül nem sokat tudtunk románul, ő pedig már anyanyelvi szinten birtokolta ezt nyelvet. Ha tehettük, mi mentünk ki hozzájuk és a többi osztálytársunkhoz, Balássi Pistához, Boruzs Jóskáékhoz. János mindig és mindenütt velünk volt. Akkor nem tudtam, de nem is kerestem a magyarázatát, hogy miért vonzódott annyira hozzánk, székelyekhez. Ma már tudom, hogy apai ágon székely volt ő is, édesapja Körtefájáról került a Bánságba. Azt hiszem, a bánsági magyar gyermekek megtépázott, némiképp immár kozmopolizálódott, nemzetközivé váló magyar öntudatát kereste, s meg is találta közöttünk. De mikor kimenőre hozzájuk mehettünk, ha szomjasak voltunk, megitattak, ha éhesek voltunk, megetettek. Emlékszem, egyszer az öttagú családjuk háromnapi tejadagját itatta meg velünk, hisz tudta, hogy házi tejet valamikor hetekkel, hónapokkal előbb, csak otthon ihattunk. Balássi Pista egy egész sonkát lopott ki a családi kamrából, hogy jóllakasson bennünket. Szó mi szó, hamar egymáshoz nőttünk, ha súrlódásokkal is, de pár kivételtől eltekintve, már a téli vakációra közösséggé csiszolódott fele székely, fele bánsági, partiumi magyar gyermekekből összeverbuvált osztályunk.

Iskolánk az Orsolya nővérek államosított zárdájában működött. Fiatal és lelkes tanárok oktattak, és olyan mozgalmassá szervezték a tanórákon kívüli életünket is, hogy ma csak ámulattal tudok visszagondolni arra az 1958–59-es tanévre, a mi nyolcadik osztályos korunkra. Tiszta szívvel címen olyan irodalmi, művelődési faliújságot szerkesztettünk közösen, ami bizton felvenné a versenyt a mostani iskolaújságokkal. És színdarabokat tanítottak (mintha a Nyilas Misire emlékeznék), versenyeket szerveztek, kirándulni vittek, ragyogó sportéletet kovácsoltak össze. Legtöbbünk, azt hiszem, ekkor találkozott először igazi bőr focilabdával, először tudtuk meg, hogy a focin kívül van röplabda, kézilabda, kosárlabda, szertorna is.

Számomra azonban a legnagyobb ámuldozást a könyvtár hozta meg. Díszkiadású, aranysujtásos könyvsorozatok ragyogtak a könyvtár polcain, a Remekírók Képes Könyvtára, az összes Jókai, Mikszáth, Benedek Elek, Vas Gereben, Gárdonyi, Verne Gyula, az összes indiános könyv, Petőfi élete több kötetben. Olvastunk reggel és délben, délután és este, a tanórák alatt és a szilenciumon. Emlékszem arra is, képes voltam, hogy ellógjak, mert nem tudtam abbahagyni Ocskay brigadéros Szeretve mind a vérpadig történetét. Néhányan mindenevők, válogatás nélküli könyvzabálók lettünk. Ez esetben is, azt hiszem, Papp Jancsi volt a kivétel, ő már Rejtő Jenőt, Agatha Christie-t  olvasott. Végül is azt hiszem, matematika–fizika rangsorolású osztályunkban ő volt a filosz. Ő már verseket is írt, de nagy huncut volt. Jól emlékszem, úgy átvert egy alkalommal saját szerzeményeként előadott, de valahonnan kimásolt cowboyos verssel, hogy az osztály másik langalétája, Csaszi, életében először és utoljára, megtanulta kívülről. Kívülről fújta Papp Jancsi „kóbojos” remekművét.

Majdnem jó tanulónak mondható osztályunk volt. De ott jártak előttünk a nagy fiúk! Aradits Laci, a későbbi tévériporter, aki a Dunáról tutajjal indult neki a Fekete-tengernek, igaz, hogy Isztambul helyett Odesszá­ban kötöttek ki, amiből kisebbfajta nemzet­közi bonyodalom származott. Szondy Gyuri, a későbbi, nagy reményekkel indult költő, akit idő előtt elvitt a tékozló idő. És ott volt Udvardy Laci, a híres hegedűművész, zenész, későbbi zenetörténész, meg Pokker Laci, a szobrász, vagy Graur Jani, aki még most, hetven éven túl is főszerkesztője az egyetlen temesvári, bánsági magyar újságnak. Volt, akikre felnézzünk. Aztán beborult. Egyesítették, magyarán felszámolták a Bolyai Egyetemet, a magyar nacionalizmus és irredentizmus fészkét. Mikor 1959 szeptemberében visszaérkeztünk Lugosra, kiderült, hogy a mi iskolánk is ilyen fészek. Egyesítették a magyar, a német és az egyik román középiskolát 1-es számú, Ion Brediceanu Líceummá. Mi lettünk az utolsók, a D osztály.

Akkor talán fel sem fogtuk ennek a tettnek a súlyosságát, nemzetiségellenes huncutságát, csak azt tudom, hogy egyre duhajabbak lettünk, s amikor lehetett, kerültük az iskolát. Most már biztosan tudom, hogy a lugosi magyarság lejtmenetének ez volt a kezdete. Eltelt a három év, leérettségiztünk, és úgy jöttünk el Lugosról, hogy nem tudtunk sokkal  többet róla, mint amikor odaérkeztünk. Nem tudtuk, hogy ott élt Jakabffy Elemér, ott szerkesztette a két háború között az erdélyi folyóiratok egyik legrangosabbikát, a Magyar Kisebbséget. Nem tudtuk, hogy itt töltötte gyerekkorát Teller Ede. Nem tudtuk meg, hogy kölyökként itt focizott Czibor, együtt azzal a német apától, öntudatos magyar anyától származó Posipallal, aki azon a keserves ’54-es focivébén magyarul figyelmeztette a Svábot, alias Puskás Öcsit, hogy ne mind froclizza azt a kemény legény Liebrichet, mert megjárja. Meg is járta, és a döntő után gyászba borította édesapáinkat. Nem tudtuk meg Lugosról, hogy a Monarchia mintaértékű városa volt, ahol becsületbeli ügye volt a három nemzetiségnek egymás nyelveinek a kölcsönös tudása. Nem tudtuk meg azt sem, hogy a kiegyezés után, a hajdani Krassó-Szörény vármegye székhelyén, Lugoson a román nyelv egyenrangú hivatali nyelv volt a magyarral! És még sok mindent nem tudtunk meg Lugosról abban az egyesített középiskolában, amelyet már nem is szerettünk, mindent elkövettünk, hogy az évek elszálljanak, mint a percek. Utánunk még következett egy-két D osztály, aztán lassan elfogyott. Később egy időre az általános iskolából is csak az I–IV. maradt. A svábok elmentek, s a magyarság asszimilálódása felgyorsult. A húszéves osztálytalálkozónkon kiderült, hogy a Lugoson maradt osztálytársaink gyermekei már alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. A padtársam sváb leányt vett feleségül. És mi lett a családban a kommukációs nyelv? Ami egy szétszóratásban lévő, iskola nélkül maradt, leszegényített öntudatú kisebbséginek lehet. A többségé.
(folytatjuk)