Krisztus urunk a földön jártában-keltében egyszer egy nagy városba ért. Éppen alkonyodott, s szemlélgette a házakat, hogy hová térjen be éjjeli szállásra. Vele volt Szent Péter is. Azt mondja Szent Péter:
– Ahol, Uram, egy szép nagy ház, térjünk be. Ott bizonyosan gazdag ember lakik, ád nekünk az szállást.
– Jól van, Péter, menjünk be.
Bemennek a házba, s hát éppen vacsoránál ült a gazda meg a felesége. Más nem is ült az asztalnál: a gazdag embernek nem volt gyermeke.
Krisztus urunk köszönt illendőképpen, de a gazdag ember alig fogadta a köszönést, s mert látta, hogy szegény vándorokkal van dolga, mostohán szólt rájuk:
– Mit akartok?
– Szállást kérnénk Isten nevében – mondta Krisztus urunk alázatosan.
– Nincs szállás! Nem minden jöttment embernek építettem a házamat.
De addig kérte Krisztus urunk, s olyan szépen, olyan alázatosan kérte a gazdag embert, hogy a konyhán helyet adott nekik, még zsúpszalmát is lehintetett a földre, s adatott egy darab száraz kenyeret is Krisztus urunknak. Ez a darab kenyér volt kettejüknek a vacsorája.
Hiszen jól volt ez így is: Krisztus urunk s Szent Péter a szalmán is olyan jóízűen aludott, mint más földi halandó a derékaljas ágyban, s a száraz kenyérből jobban vacsoráltak, mint földi halandók a drága pecsenyékből.
Reggel Krisztus urunk illendőképpen megköszönte a szállást s továbbment. Amint kiértek az utcára, kérdi Szent Péter:
– Uram, nem fizetsz valamit ennek a rossz szívű embernek a szállásért?
– Dehogynem fizetek – mondotta Krisztus urunk. – Merthogy úgy sincs gyermeke, adok neki tizenkettőt: azok majd úgy elpusztítják mindenét, hogy koldusabb lesz a koldusnál.
Azzal továbbmentek, mendegéltek, s estére kelve egy kis faluba értek. Volt ebben a faluban is több szép kőház, ajánlotta is Péter, hogy a legszebbikbe térjenek be, de Krisztus urunk egy kidőlt-bedőlt falú, szalmafödeles házba tért be. Péter fejet csóvált, de nem szólt: ment Krisztus urunk után. Egy szegény asszony lakott ebben a házacskában, s bezzeg megijedt, amikor a két vándor belépett s szállást kért éjszakára.
– Ó, lelkeim – renyekedett a szegény asszony –, Istené a szállás. Ő látja lelkemet, hogy adok jó szívvel, de nézzétek, ágyat sem tudok vetni illendőt, szegény vagyok, mint a templom egere. Vacsorát sem tudok adni, csak egy szakajtó lisztecském van, abból ha sütök egy cipócskát.
Mondta Krisztus urunk:
– Ne évődj miattunk, szegény asszony, elhálunk mink a kopasz földön is, megelégszünk mink a cipóval is.
A szegény asszony egyszeriben tüzet gyújtott, a lisztet meggyúrta, cipót sütött, s míg Krisztus meg Szent Péter falatozott abból, ágyat vetett, de merthogy nem volt párnája, csak egy kis tűrés vég vászna, azt tette a vendégek feje alá.
Reggel, amikor indulóban voltak, Krisztus urunk megköszönte a szállást, s észrevétlen egy aranyat csúsztatott az asztalfiába. Kérdi Szent Péter az utcán:
– Uram, adsz-e valamit ennek a szegény asszonynak?
– Adok, Péter, adok. Adtam is már. Egy aranyat tettem az asztalfiába, s amikor kihúzza, tele lesz arannyal. Az a cipó pedig, amelyből ettünk, soha el nem fogy. Azt a vég vásznat, amelyen feküdtünk, két hétig szedje föl, s mégsem győzi felszedni. Hanem eredj csak vissza, s mondd meg neki, hogy mit tegyen a vászonnal.
Péter visszament, s hát amikor belépett, a szegény asszony ott térdepelt az asztal előtt, hálát adván a jó Istennek, aki a fél cipóból egészet csinált.
Mondta Péter:
– Látod, te szegény asszony, ez a te jó szíved jutalma. Tudd meg, hogy ez a cipó soha el nem fogy. Most nézz be az asztalfiába.
– Ó, édes Istenem – fohászkodott fel az asszony –, tele van arannyal!
– No, most vedd föl a vásznat!
A szegény asszony szedni kezdette a vásznat, de akármilyen szaporán szedte, nem jutott a végére. Úgy meggazdagodott a szegény asszony, hogy az csupa csuda...
(Szabó Enikő meseterapeuta gyűjteményéből)
