Talán jobban is történt így, hisz minket akkor, ezért vagy azért, kezdtek kirugdosni az egyre pártosabb sajtóból. Legtöbbször azért, mert fütyültünk a templomban. Aztán eltemettük az első osztálytársunkat, Szőcs Karcsit, aki katonaorvos lett, és több mint gyanúsnak mondható körülmények között hunyt el. Jánossal, Császárral, Szekeres Jóskával együtt a vállunkon vittük ki csikorgó télben a csíkdánfalvi temetőbe. Ekkor döbbent talán először belénk, hogy valami gyalázatos kezdődött el az életünkben. Talán ekkortájt kezdett érlelődni Jánosban a gondolat az áttelepülésről. Abban a balga hitben éltünk, hogy ott az a megmaradt kicsi ország valóban az emberarcút építi, hogy ott könnyebb magyarnak lenni, hogy ott tárt karokkal vár reánk az új világ. Papp Jancsiékat nem tudom, hogyan fogadta. Csak azt tudom, hogy egy darabig tanárként próbált megélni a maradék Biharban, miközben ízig-vérig urbánus emberként uborkamag-termesztésre kényszerült. Aztán Tatabánya következett. Úgy tűnt, talán-talán ott lesz a rév. De a Jóisten másként rendelkezett a révbe érésről. Előbb el kellett temetnie feleségét, mindannyiunk drága Pannikáját. Ó, be gyönyörűek voltak marosvásárhelyi egyetemistaként, amikor bemutatta nekem a szőke, kék szemű, Krúdy tollára kívánkozó háromszéki szerelmét!
Amikorra már árnyékvilági reményeink maradtak meg, s azt hittük, hogy a mi életünk már így fog eltelni, a dominókockák elkezdték egymást döntögetni. Szerencsénkre? Talán. Én csak annyit tudok, hogy Papp János végre meglelte azt, amire kezdetektől fogva hivatva volt: az újságírást. Hogy milyen újságíró lett belőle, arra bizonyosság A hargitai kucséber című kis kötet. Érezni ezek mögött a tárcák mögött a szépírót.
Bolyongok Lugos utcáin. János, a hajdani házatoktól alig karnyújtásnyira hatalmas ortodox katedrális áll. És ott áll üresen, lelakottan egykori iskolánk, a Lugosi Magyar Középiskola épülete is. Jól megnézem még egyszer a nyolcadik osztály ablakait. Az egyház visszakapta az épületet. Lehetne benne újra magyar iskola. De kivel, uram, kivel lehetne élettel betölteni? A hajdani bombanő, a vagány Faragó Pipi unokáival már nem, hisz ő is az égi vadászmezőkön vár már mireánk. Akárcsak André Béci Csíkszentkirályról, Elekes Árpi, a lippai református pap fia vagy Puskás Bori, a rajztanárnő, aki másodikként jött Székelyföldre a bánátiak közül, s akit Gyergyóremetén fogadott be az anyaföld. És ki tudja, hol van, él-e, hal-e még valahol Németországban Oláh Juci, a lugosi „háromárvák” legnagyobbika? Kovács Lenke Ausztráliából küldi közbe-közbe üdvözleteit. Kerekes Marikáról sem sokat tudunk mi, székelyek: a dánfalvi Zsók Gizi, a csíkrákosi Lázár Marika, a homoródalmási Antónya Ibolya, a csíkszentmihályi Szekeres Jóska, a gyergyótekerőpataki Páll Magdi, a csíkszentimrei Izsák Zsófi, a csíkszentkirályi Bors Ica és jómagam. Ha megérjük majd az ötvenéves találkozót, bizonyára várni fognak a Lugoson maradottak: Balássi Pista, Boruzs Jóska, Körner Jani és Koloff Rozi, a 800 méteres síkfutás egykori és többszörös országos bajnoka. De hol van, kinek fáj Szőcs Karcsi után a szép, szőke boksabányai Eckl Olga? És vajon élni akar-e a Margitta melletti Tótiban az Öregem, Liszkai Laci, a református papfiú? Már csak te tudhatod, János, aki Balássi Pistáéknál a rádió alá elrejtett Tesla magnón, mint egy Szepesi, úgy közvetítetted Liszkai Laci kedvenc csapatának a „megveretését”. Hecc volt-e az egész, mert akkor az Újpest volt az ász, mert akkor volt még magyar foci, amelyért százhúszat dobbant a szívünk? És mondd – hisz mondod –, de én újra és újra megkérdezlek: hová szivárogtak el, mint egy Csehov-mondatban a vér, hová szerelmeink, tündökletesen keserves és mégis gyönyörű ifjúságunk álmai, hitei, illúziói? Te kell vágyakozz a Hargita ölelésére közülünk a legjobban, te, aki egykoron megtörted és feloldottad a székely bárányok hallgatását? Ott állsz közöttünk most is azon az eltűnt iskolaudvaron, mint aki megszenvedte immár a múltat s a jövendőt is. Úgy olvastam ezeket az egyberostált írásaidat, hogy közben, tudatom mélyén, végig mögöttük zsolozsmáztak a miatyánk sorai...
Pár pillanatig elfelejtettem a mindennapi harcot, gürcölést és rohanást. Tárcáid olvasása közben egy kicsit megálltam. És állni látszott az idő, bár a szekér... a szekér, a szekér halad, tovább dübörög velünk. A lovak mögött talán a Jóisten csattogtatja ostorát.
*
A fenti sorokat osztálytársam, Papp János A hargitai kucséber című tárcanovella-kötetéhez írtam. Megpróbáltam összefoglalni az osztályt, ezt a bizarr képződményt, amely egész további életünket meghatározta. Aztán rájöttem, hogy mindez kevés. Tovább kell írni, tovább, talán a végtelenségig, amíg csak bírja az ember. Mert...
Mert Lugos ott bukkan fel, ott jön szembe, ahol és amikor egyáltalán nem várja az ember. Például a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában, a Deák nevű kocsmában, ahol is néhai Deák Lacival, drága jó költő barátommal elég sokat időztünk, megittunk egy-két sört. Nem emlékszem, hogy minek a kapcsán került szóba Lugos, amire elmosolyodott. Ő is onnan származik – mondta. – Apám onnan menekült el az első világháború után. Egyszer jártunk arra apámmal, de már semmilyen nyomát nem leltük fel a Deákoknak.
Lugos mindig szembejön, ott bukkan fel, ahol nem is várná az ember. Mert... Ha József Attila-vers jut eszembe, vagy ha netán róla olvasok, óhatatlanul beugrik a képbe Horger Antal úr, Horger János, a sváb cipész fia, aki 1872-ben látta meg a napvilágot Lugoson. A köztudat úgy tudja, hogy ő rúgatta ki a költőt a szegedi egyetemről, holott ez nem igaz. A professzornak valóban nem tetszett a Tiszta szívvel című verse, amelyet nyilvánosan is elmondott mint „a bölcsészkar álláspontjaként feltüntetett magánvéleményét”, enyhén megfenyegette a költőt, akit nem rúgtak ki, önszántából hagyta ott Szegedet. Persze a dorgálás mély nyomokat hagyott az érzékeny költő lelkében, Születésnapomra című versében pedig végképp megássa Horger Antika sírját:
„Ha örül Horger Antal úr, / hogy költőnk nem nyelvtant tanul, / sekély / e kéj – // Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”
A lugosi születésű Horger Antal nyelvészprofesszorról pedig csak a bennfentesek tudják, hogy kitűnő nyelvész volt, számos alapmunkát alkotott, Udvarhely vármegyei székely nyelvjárások hangtani sajátosságai című munkáját azért említem, hogy hazafelé is beszéljünk. Az 1934-ben kiadott Magyar nyelvjárások pedig ma is alapműnek számít. A csángó nép és a csángó név eredete is az ő műve. Valószínű, brassói tanárkodása alatt gyűjtötte s adta ki később a Hétfalusi csángó népmeséket.
S ha lúd, legyen kövér, Tiszta szívvel szerkesztették tanáraink, a nagyobb diákokkal közösen, azt a nagy sikerű, talán önképzőkörinek is nevezhető faliújságot a még létező magyar középiskolában, amely mindenkit megmozgatott, többek között alulírottat is, hiszen a művelődési vetélkedő egyik fordulóját kis nyolcadikosként ő nyerte. A faliújság inkább szólt József Attiláról, mint Horger Antalról, akiről majd csak az egyesített többnyelvű iskolában – ahol nem lehetett már egynyelvű faliújságot szerkeszteni – tudjuk meg, hogy Lugoson született.
Mert Lugos szembejön... József Attila nemcsak Horger Antalhoz visz el, hanem a város másik nagy magyar szülöttéhez, Kurtág Györgyhöz is, aki 1926-ban született a városban. Ötéves korában már zongorázik. Elemi iskolái után Temesváron jár zeneművészetibe, olyan oktatók irányítása alatt, mint a Bartók-tanítvány Kardos Magda vagy Eisikovits Mihály. A háború után, 1946-ban kerül Budapestre a Zeneakadémiára. Húszéves koráig tehát élete Lugos városához köthető, amelynek mindig is virágzó zenei élete volt, a Lugosi Dal- és Zeneegylet 1851-ben alakult, de volt zenei egyesületük a románoknak és a németeknek is. Nos, a világhírű zeneszerző életművében, akivé a lugosi születésű Kurtág György lett, ott van az 1981-ben szerzett Töredékek című opus is, amelyet József Attila-versekre alkotott. 2006-ban a város díszpolgári címet adományozott Kurtág Györgynek.
S ha már zene, a magas kultúra zenéje mellett, ihaj, csuhaj, Lugos ott van a magyar nótatörténetben is, hiszen Tele van a város akácfavirággal, hát akkor Száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra, mert a múlt század elején többször is itt időzött a híres „Nótás kapitány”, alias az érsemjéni születésű Fráter Loránd, aki valóban huszárkapitány volt, de 1906-ban nyugalomba vonul, s attól fogvást csak a nótának él, szöveget ír, zenét szerez és bandájával járja a nagy, majd kicsire zsugorodó országot. Eljut Lugosra is, itt írja s játssza nagy sikerrel a fent említett két nótát, a magyar vármegyei urak örömére, akik nem élhetnek muzsikaszó nélkül, napokig, hetekig tartó mulatérozások közepette járják a vitustáncot, mert megszámláltattak s könnyűnek találtattak, ereszd el a hajamat, mert minden magyarban ott él egy kicsit a dzsentri... Vígan megyünk tönkre, könnybe lábad a szemünk, amikor azt halljuk, hogy Olyan kihalt, olyan árva Krasznahorka büszke vára; mert Messze, messze, Csíkországban. Fráter Lorándot felkapja a világhír is, 1928-ban New Yorkban turnézik zenekarával. Szinte magam előtt látom őket, amint Lugos másik nagy szülöttének, Lugosi Bélának, az eljövendő Drakulának a fülébe húzzák, aki akkor már Ámerikában, a Broadway körül tengődik hazátlanul, asztalán száz icce bor, ácsi, csap bele légszomjasan a sivár levegőbe, húzzad Lugost, az akácfavirágost...
Mert Lugos mindig és mindenütt szembejön. Akkor is, amikor édesapámra gondolok, hiszen Lugos csalta ki belőle az irántami legnagyobb, legmélyebb elérzékenyülését. Amikor 1958 decemberében négy hónapi keserves távollét után, téli vakációra hazaérkezvén, ott várt a szeredai állomáson a hajnali vonatnál. Mintha Szibériában, omlott a hó, én pedig a még mozgó vonat magas lépcsőjéről a nyakába ugrottam. Ő pedig magához ölelt, szorított, hatalmas erővel magához szorított, s csak annyit mondott: Drága, drága kicsi fiam. Egyetlen kicsi napszámosom, drága kicsi fiam. És csorogtak a könnyei. Én pedig dideregve – hiszen nyári öltözetben mentem el, abban is érkeztem haza – apám ekkora szeretete láttán előhúztam zsebemből a pénzt, a 700–800 lejnyi ösztöndíjat, amelyet az első évharmadra kaptam. Mert azt kaptam. Furcsa, már-már morbid helyzet volt, hiszen az osztályidegenség miatt kellett lemennünk a messzi bánáti városba, ahol nem nagyon firtatták eredetünket, származásunkat, ők megelégedtek a helyi néptanácsnál kiállított jövedelmi igazolással, amelybe valami kicsiny összeg íratott be, semmit, ami az osztályhelyzetre vonatkozott volna. És jól is tanultam, ezért adtak ösztöndíjat, amelyet a románból kapott ötös miatt a tanév további részében elveszítettem. Megvártuk a reggelt, s Csíkszereda akkori egyetlen készruhaüzletében édesapám vásárolt egy télikabátot.
Ez a történet is Lugosról, Lugosokról szól, mert ezerarcú ez a város, annyiféle, ahányan ott voltunk, voltak mások is, mert egyszer eljött értünk, mert...
Mert egyszer ránk pillantott a Jóisten. Talán ránk csukta szempilláit. És eltelt ötven év.
*
Ötvenéves érettségi találkozóra gyülekezünk. Botladozva, imbolyogva próbáljuk játszani a vidámat, mintha le akarnánk tagadni, hogy megöregedtünk. 1958 szeptemberében 36-an kezdtük, 26-an érkeztünk el az érettségi vizsgáig. Meghaltak heten. Most pedig vagyunk 15-en, megyünk az egykori magyar középiskola felé, abba a tanterembe, ahol nyolcadikosok voltunk. A társaság jó része ezt kérte, hogy itt találkozzunk, ne a Temes bal partján álló impozáns, a millennium évében felavatott hajdani magyar állami főgimnáziumban, amelyben ma egynyelvű, egyszólamú román líceum van, ahová az 1959-es egyesítés után a nagy szocialista testvériség jegyében átvezényeltek a németekkel együtt a két román osztály mellé. Ott telt el középiskolás korunk java.