Sok szép mondás és vers született róla, több, mint bármiről. Néhányat nem lehet elégszer újraolvasni, annyira gyönyörködtető, de akad, ami az új rostán kiesik. Kivétel egy négysoros, nem tudom, ki a szerzője, gyengécske, de egyszer megfogott. „A Te szemed is könnyes volt, én láttam./ Megcsillant rajta a Hold fénye lágyan./ Halkan súgtunk szép szavakat egymásnak,/ az én arcomon könnycsepp indult futásnak…” Az utolsó rím lepett meg első olvasásra, a tökéletlenség, a humora – mindegy, úgysem tudnám igazolni, miért szerettem. A szerelemben nincs „miért”, a választ az idő adja meg. Ne kérdezd, miért jövök haza s miért megyek vissza olykor menekülésszerűen.

Érkezéskor megfuttatom szemem szűkebb hazám szembeötlő földrajzi kellékein, a hamisítatlan hegyvonulatokon. Csúcsaink szobroznak emlékezetemben, kicsipkézték az ég alját a fák a dombok tetején.

Kísérőm másnap a Bálványosra visz, felmegyünk a várba, felemelő a poszátló romhalmaz. Megdicsérném, mit kibírt századok terhe alatt, de szabadkozna, hogy megszokta. Jó kedvvel menne vissza a kőkorszakba, látván, hol tart körülötte a világ. Hol tartunk? Ott, ahova vezettek irányítóink, akik most belezavarodtak az elszámolásba. Ha arra gondolunk, hogy fejvesztetten mindenre képesek, és rosszabb is jöhet, lehet, még a kőkorszakkal is megbékélnénk. Nem a bús magyar töpreng bennünk sorskérdésekről, száz évvel csonkolásunk után is világos, nézőpont kérdése, hogy sorsüldözöttnek vagy szerencsésnek tekintjük magunk.

Bonyolult korszakot fogtunk ki, századok óta nem történt annyi minden a világban, mint amennyi a mi évtizedeinkbe zsúfolódott bele. Voltak, akik világvégét jósoltak, de megúsztuk az időpontot. Az ősi tanítások szerint visszatérő ciklusokban működik a világ, s a modern természettudományok sem cáfolják, inkább közelítenek hozzá az új felfedezések nyomán. A tudomány olyan mély változásokon megy át rövid idő alatt, ott tartunk, újra kell definiálni az embert. Egyre többen érzik, hogy rossz irányba haladunk. Egy nagy korszak, a „sötét vaskor” végét járjuk, a századok óta hatalmat birtokló harácsoló társaság „kiöregedett”, s megérett a helyzet a korszakváltásra. A média és a távközlés zömmel még a kezükben van, a kriptovaluta nem annyira. Vajon mit tudnak a kiberháborúról, a mesterséges intelligenciáról? Tán annyit se, mint a kínaiak, az indiaiak vagy Putyin. Nem tudjuk. Csak azt, hogy az uniós választásokon javultak az esélyeink. Úgy néz ki, tényleg ez a harc lesz a végső. Küzdelmes, fiataloknak való jövő elé nézünk. A kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Túl kell élnünk valahogy, migránsmentesen, legjobb, ha hisszük, volt az emberiségnek valamikor aranykora, s lesz ismét.

A Nemere olyan, mint elmenetelem előtt: szunyókáló macska. Az egér ugyan miért gondolná, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint szódás a lovát. A Lakóca csak bizonyos pontokról látszik, alighanem büszkélkedik rajta az emlékmű, amit ráálmodtak centenáriumi díszként. Igazi tárgyi örökség, a múlt változik, a jövő biztos jelige, pléhtornyos templomok hirdetnek igét, fényeskedve – pap a paptól nem vesz lélekpénzt. Nacionalista felebarátainknak a nagy biztonságérzetben jött meg a kedve, gondolják, őket nem feszíti senki keresztre. A zűrzavarban mindenre mi sem adunk, amiért kiállunk, az mind olyan, még a lőtéri kutya figyelmét is felkeltené. Felső-Háromszék teknőjében a Feketeügy csillogó kígyó, hernyó a vonat repülőről, fütyül a temetőkre, forognak őseink sírjainkban. Drága nagyanyám: köszönjetek ludak, én is asszony vagyok. Él még a puszta szülőfalum, Haraly fölött, az erdő széle közepén, neve Kerekmogyoró. De talán ez lényegtelen, egyáltalán kit érdekel, nekem van vagy nincsen nevem. Mindig csodálkoztam, miféle törvényt tisztel az erdő, hogy nem hatol be, nem lepi el a mértani kör gyepes pusztát. Aha, itt-ott beólálkodott, megbarmolja bokraival. Nini, száraz lópocogó, meg is feledkeztem volna róla, pásztorkoromban úgy tűnt, mindennek az alja, rávágtam bottal, s füstölt, mint a nagynyavalya.

Kísérőmnek mosollyal nyugtázom az új vagy felújított létesítményeket, végül napirendre kerül az egységnyi jólét előállításához szükséges energia fajlagos mennyisége is. Magabiztos fellépésű társam eddig mindent überelt, végre  kimondja, ezt az egyet csökkenteni kell.
Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődnek felszínre, aztán elköszönünk megveregetve egymás vállát.

Szurkos András