A mintegy hatvan résztvevő a katrosai völgyzárban megtekintette a hadszínterek egy részét, a megmaradt lőállásokat, lövészárkokat, figyelő- és tüzelőállásokat, valamint a bunkerek maradványait. A fiatal és idősebb zarándokok határon innen és túlról, valamint a rend kézdiszéki, sepsiszéki és  bardoc-miklósvárszéki képviselői együtt járták be a huszonnégyesek harcainak helyszíneit Szima Csaba főszervező, helytörténész, a katrosai harcok és helyszínek kiváló ismerője vezetésével.

Az emléktúra a 2013-ban állított bellői kettős keresztnél – a kézdisárfalvi Szabó Ottó munkája – megemlékezéssel és koszorúzással ért véget ott, ahol 75 évvel ezelőtt augusztusban és szeptemberben kemény harcok folytak.

Beszédet mondott Ambrus Ágnes, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki székkapitánya, kiemelve többek között az emléktúrák fontosságát. „Az emléktúrák és a megemlékezések alkalmat teremtenek arra is, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Egyénileg, de a szervezetek és a nagyobb közösség – a székelység, valamint az erdélyi magyarság – szintjén is. A szembenézést vállalva keserűen mondom ki: sokan vagyunk itt, de nem elegen! Nem elegen ahhoz, hogy egyben a tiltakozásunkat is kifejezzük az ellen, ami a magyar kisebbséggel az utóbbi időben szervezett módon Romániában történik. Mert ahelyett, hogy a támadások, atrocitások növekedésével erősödne az ellenállásunk, fogyatkozunk a megemlékezéseken is, az úzvölgyi hősi temető védelmében is, a bebörtönzött székely fiatalokért szervezett tüntetéseken is. Hiszen mi, akik itt vagyunk, ma is megtapasztaltuk, hogy a hadszínterek végigjárása, a megmaradt lőállások, lövészárkok, figyelő- és tüzelőállások, bunkerek látványa felidézi bennünk azokat a nehézségeket, amelyeket elődeink először ezek megépítésével, majd a harcokban elviseltek. Mindennek a felidézése pedig erőt ad a jelen másfajta küzdelmeinek a vállalásához” – hangsúlyozta.

A kézdiszéki székkapitány így folytatta: „vajon mi feláldozzuk-e a sokkal kevesebbet: a kényelemérzésünket, esetleg a félelmeinket vagy a gyávaságunkat? A honvédek figyelőállásokban tanúsított éberségéhez hasonlóan figyelünk-e arra, ami a közösségünkkel történik, ami a közösségünk ellen szerveződik? Észrevesszük-e időben a temetőink elfoglalására tett előkészületeket? Az ott emelkedő betonkereszteket? Keresünk-e, találunk-e megoldásokat, ha szobraink eltávolítására szólítanak fel? Vagy szó nélkül pincébe vagy hátsó udvarba helyezzük Kratochvil Károly, a Székely Hadosztály parancsnoka egyetlen erdélyi mellszobrát Kézdivásárhelyen?” Ambrus Ágnes hangsúlyozta: „figyeljünk fel időben arra, hogy emlékhelyeinket elfoglalják, emlékjeleinket eltávolíttatják, és arra is, hogy ezalatt új és új román emlékhelyeket létesítenek, szobrokat állítanak ősi szülőföldünkön, Erdélyben, mint például most augusztus 4-én a Budapestet elfoglaló Gheorghe Mărdărescu tábornoknak Kolozsváron”.

Végezetül Lázár Elemér főkapitány-helyettes is köszöntötte az emléktúra résztvevőit, és rövid beszédében azt hangsúlyozta, hogy nemzetünk sok megpróbáltatáson ment keresztül, de nem szabad elveszíteni a reményt.

A kézdivásárhelyi Mike Bernadett, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem másodéves hallgatója, Laczkó László háborús hős dédunokája József Attila Nem, nem, soha! című versét adta elő.

Miután a megemlékezők a kettős kereszt talapzatára elhelyezték a kegyelet koszorúit és virágait, közösen elénekelték a székely himnuszt, majd megfogva egymás kezét, körbeállva az emlékművet a Miatyánk imát mondták el együtt. A gyalogtúra résztvevői Bellőről a kézdivásárhelyi Gábor Áron Szakképző Líceum Evita táborába vonultak, ahol a szervezők bográcsban készített ebéddel várták őket.