Ferenc pápa hozzászoktatott, hogy időnként – jókor és jó helyen – meglepő kijelentéseket tesz. Mint a passzátszél, váltakozva fúj hideget-meleget. Gyakran gúnyolódik Európa mostani állapotán – a legyengült, hajdani erősek a gúny legalkalmasabb célpontjai –, nem csoda, ha őszentsége szavai után kevesen maradnak közömbösek. Ha sértőek a kijelentései, és érzelmi műveletlenségről tanúskodnak, akkor azért, ha meg abból valakiknek ideológiai-gyakorlati hasznuk van, akkor meg azért. A La Stampa napilapban tett minapi kijelentései azonban túlmennek minden határon, és nem csoda, ha erős reakciókat váltottak ki az identitásukra még valamit adó európaiakból. Egy, az európai kérdéseket taglaló interjúban az egyházfő most azzal állt elő, miszerint „A szuverenizmus az elszigeteltség magatartása. Aggódom, mert olyasmiket hallunk, amik Hitler 1934-ben elmondott beszédeire hasonlítanak: »Először mi. Mi és mi. « Ezek félelmetes gondolatok.”
Egy összeülő fordítói kollégium még tudna csiszolni az olasz szöveg magyarításán, és az is igaz, hogy a szövegösszefüggésből nem ildomos mondatokat kiragadni, de a pápa újabb mondatbumerángjai kontextusuk nélkül is pörögnek a célszemélyek felé. Ne feledjük, hogy egy újraolvasott és javított interjúról, nem csupán egy alkalmi beszélgetésről van szó. E mondatok átgondoltak, súlyozottak, vállaltak. A pápa „fogainak kerítése mögül” nem röppennek csak úgy ki a szavak. Megfontolta, amit mondani akart, és tudja, kiket céloz vele: az európai választások által előállt új helyzetre reflektált. Megáll a lélegzet az ideológiai gyomorszájütéstől: már ő is beállt a globalista glédába?
Az elmúlt fél évszázad baloldali és új keletű liberális agymosása arról szólt, hogy a nacionalizmus háborút jelent. A székétől búcsúzó, rátarti Mitterrand elnök 1995-ben e szavakkal foglalta össze „életművét” Kohl kancellár jelenlétében – az életrajzírói számára. Sokan elmondták már, de nem elégszer, hogy az első világháborút – a nagy háborút, ahogy a franciák mondják – császárok, cárok, királyok és egy baloldali francia kormány robbantotta ki.
Hogy a médiájuk pergőtüze a nemzeti érzésre apellált, az már egészen más kérdés. A földművesek, ipari munkások, a kispolgárság, a középosztály hazaszeretetét, patriotizmusát nacionalizmusnak nevezni, szándékos, érdekmotivált félrevezetés. (A második világháború pedig az első folytatása volt, húsz év szünettel.) Az még érthető, hogy a választások közepette egyes európai pártok bizonyos – a technikai kivitelezésre sorvadt – ideológiával támadják, lejáratják a patriotizmust és annak jogos követelését, a szuverenitást. Médiafölényükkel ezt hatékonyan tették a közelmúltig. Az viszont már több mint megdöbbentő, hogy a pápa is bekérezkedik ebbe az ideológiai iszapküzdelembe – felülről és központilag vezérelt Európai Egyesült Államok versus szuverén európai államok konföderációja –, noha reverendája nem alkalmas a kötöttfogású birkózáshoz.
A szuverenitáshoz való ragaszkodás – ronda balliberális szóval: populizmus – azt jelenti, hogy minden nemzetnek önállónak kell maradnia. Sorsát, politikáját – adott keretek között, persze – maga határozza meg. Ez a szuverenitás jól tud illeszkedni a külkapcsolatokhoz, a másokkal való együttműködéshez, a kereskedelmi szerződésekhez, kulturális, szellemi, technológiai cserékhez. Tehát nem jelent bezártságot. Ha tudom, hogy ki vagyok, és ki a másik, akivel párbeszédet folytatok, az mindkettőnk előnyére válhat.
Európára úgy is lehetne tekinteni – ha a számító érdek és a fél évszázados agymosás ezt nem gátolná –, mint személyi szuverenitásukat gyakorló egyének háromgenerációs családjára. A család nyitott a közeli és távoli szomszédok felé, segít, és segítséget remélhet, és mindenki tudja a saját szerepét, nem téveszti össze a nagyobbik testvérét az apával vagy a nagymamával. Ám a családi döntésekhez nem hívja meg ítélőbírónak vagy kibicnek az idegeneket megmondani, hogy merre a merre – svájci frank alapon. De patriarchális családi allegóriát használni az európai jelenségek leírására épp a pápa által támogatott érdekideológiai csoportosulások részéről sima „fasizmusnak” minősül.
A Hitler nevével való dobálózás meg több mint ízléstelenség. Egyazon síkra helyezni egy politikai doktrínát – amely évszázadok óta irányít sok nemzetet – és a náci totalitarizmust, az egészen elképesztő. A náci ideológia, amelyet fölösleges bemutatni, a faji tisztaságon alapult. Tudjuk, hogy miként ért véget. És örökre. Azok az államférfiak, akik vele szembeszegültek, a szabad és szuverén nemzetek nevében tették. Miről beszél Őszentsége?
Mindezek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy Jorge Maria Bergoglio úr igenis tudja, hogy mit beszél. Rosszul ítélnénk meg az állásfoglalásait, ha mást feltételeznénk róla. Joga van tévedni is, vagy értékelési hibákat elkövetni. Az Európai Egyesült Államokról szőtt utópisztikus víziója ezek közé tartozik. Szavainak keménysége azonban kérdést vet fel: mi lehet az apostoli dörgedelem mögött? A pápa mindig bevándorlást támogató álláspontot képviselt, amelyet sokan felelőtlennek tartanak. Kizárólag a velük szembeni jótékonyság miatt – és ezt senki sem hányhatja a szemére – elutasít minden olyan politikai elképzelést, amely nem hajlandó a partjaihoz csapódó szüntelen bevándorlási hullámokon szörfözni. Úgy tesz, mintha nem értené a „populista” politikusok, kormányfők és az istenadta európai szavazók aggodalmát, akik szerint a szüntelen bevándorlás véget vet létük keretének: az európai nemzetnek.
François Teutsch, a Boulevard Voltaire jogász-újságírója szerint a pápa retteg Matteo Salvini politikájától, és a magyar miniszterelnöké sem szimpatikus számára. Meglehet, hogy rájuk célzott botrányos kijelentésével. Mit lehet erre mondani? Az igaz, hogy a jó katolikus számára az irgalmas szamaritánus példája követendő, de a közbiztonság, a polgári békesség ugyanolyan fontos. És legyinteni arra az iszonyú kockázatra, amelynek az európai lakosság ki van téve, ugyanakkora bűncselekmény, mint a vízben vergődőt magára hagyni. A legnagyobb bűn persze közvetve vagy közvetlenül együttműködni az emberkereskedőkkel.
Ilyen dörgedelmekkel a pápa nem járul hozzá a migrációs probléma emberi rendezéséhez. Az európai nemzeteket sem arra kell ösztökélni, hogy nyitott ajtók mellett hajtsák nyugovóra fejüket. Csak azok az államok erősek, amelyek polgárainak többsége erős és szuverenitást követelő nemzeti identitással rendelkezik. Néhány hónappal ezelőtt Ferenc pápa még azt mondta, hogy a bevándorlóknak erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy alkalmazkodni tudjanak a befogadó ország kultúrájához. De identitás nélküli tömeghez lehet alkalmazkodni? És van-e erős identitás a szuverenitás tudata, érzése nélkül?
A történtek ellenére a pápát nem csak tisztelnünk kell a funkciója miatt, hanem meg is kell érteni. Ő egyrészt dél-amerikai, aki Európát olyan szemszögből fürkészi, amely számunkra idegen, és amely nem is felel meg a mi gondolkodásmódunknak. Számára Európa egy belháborúitól megbetegedett nagymama, aki ’68 óta vár Piroskájára, ám helyette a farkas toppant be. Az EU médiagépezete őt is szédíti, és az a „békét mindenáron” propagandát szajkózza. Másrészt a pápa emigránsok szülöttje. Apja olasz emigráns volt, míg édesanyja olasz emigránsok gyermeke. Nem lehet érzéketlen a tengerre tolt migránsok sorsa iránt. A gond csak ennyi csupán: amikor az ember azt hinné, hogy a reductio ad Hitlerum, a Hitlerrel való végső példálózás már kikopott a balliberális furkósbot-érvek változó eszköztárából, akkor a Szentatya lefújja a port e múzeumi gyilkoló tárgyról és köszörülni kezdi.
Jobb volna, ha a torkával tenné.
S. Király Béla
