„Tisztelt olvasó! A könyv, melyet kezedbe veszel, nem történészszemmel és annak tudományos gondolatmenetével tárja eléd a hajdani poklot, továbbá az annak szükségletként létrejött katonai temetőket, amelyben Dante poklának szenvedéseit átélt apáink, nagy-, déd- és ükapáink, továbbá a történelem vihara által tovatűnt őseink csontjai porladnak – olvassuk a könyv bevezetőjében. – Az ott látottak, átéltek alapján vetődtek papírra gondolataim.”
Erre az átélésre, a lehetőség megteremtésére a kegyelet szinte kötelező érzése indította el a szerzőt a nemzet katona áldozatai – vagy ahogy befogadta a nyelv, a gondolkodás: hősi halottai – nyomdokain, a régebbi és újabb történelmünk véres háborúinak helyszínein. Olyan vidékeken, amelyeken mint harcosok voltak ott eleink, hogy aztán ott találják meg örök nyugodalmukat. S az olvasó számára meglepő, hogy az egykori „ellenség” ott, az áldozati helyen, halála helyszínein már nem ellenség, hanem hős, akit tisztelet övez és kell is hogy övezzen a volt ellenség utódai részéről is. „A harcot, amelyet őseink vívtak, / Békévé oldja az emlékezés” – idézhetjük József Attilát is.
Megtudjuk a könyvből, hogy az I. és II. világháború harcterein, véres csatáinak helyszínein – hogy csak néhány nagy tájegységet nevezzünk meg: Galícia, az itáliai Doberdó és Isonzó, a Piave völgye, majd a negyedszázaddal későbbi gyilkos helyszín, a Don-kanyar és Ukrajna mezői –, szinte mindenütt, ahol harcok folytak, állnak a hősök emlékét őrző katonatemetők. Az I. világháború fájdalmas emlékét tömegesen idézik fel az osztrák-magyar katonatemetők, köztük olyanok, ahol az idők csendjében békében nyugszanak egymás mellett az egykori ellenségek, oroszok és magyarok, olaszok és osztrák-magyarok. És milyen jólesik az utókor vándorának, ha ott, az idegen földön is magyarul szólalnak meg a sírkeresztek! Itt nyugszik Kiss Pál, meghalt 1917. október 17-én…
A könyv szerzőjének többször visszatérő gondolata: „A halott katona nem ellenség.” Ezt bizonyítja a helyi lakók hozzájuk való viszonyulása is. A hadi temetők ott állnak mindenütt a hajdani csaták helyszínein, tiszteletben tartják azokat a helyi hatóságok, és tiszteletben tartják az ott élő emberek is. Mert a sírokban hősök nyugszanak, akik életüket adták, áldozták hazájuk szolgálatában. Ott nyugszanak a messzi idegenben, s a volt ellenségek utódai megbecsülik őket, sírjaikról lekaszálják a füvet, s keresztjeiket – ha azokat kidöntené az idő – megerősítik. Vagy megerősíti a haza, mely szintén kegyeletteljes kötelességét teljesíti, amikor halottai emlékét őrzi, ápolja.
Olasz földön, Santa Michele Corso településen, a fennsík legmagasabb pontján – kis túlzással a csúcson – egy olaszok által emelt emlékmű áll, rajta a felirat olasz nyelven nagyon szívszorító, ám egyben szívet melengető. Lehet, hogy nem pontos a fordítás, de szabadon valahogy így szól: „Ezen a helyen testvérekké váltak halálukban az itt harcoló olasz és magyar katonák, akik életükben hű kötelességgel harcoltak” – olvasható a Zone Sacrának elnevezett területen fekvő katonatemetőben. Vagy, nagyot ugorva, a Don mellé, a rudkinói emlékhelyhez, ahol „a fekete gránittámlába vésett tizenkétezer név között bogarászva ki-ki a hozzátartozói nevét kereste. Volt olyan is, aki nem is számított rá, hogy meg fogja lelni – és sikerült. A katarzis leírhatatlan volt.”
Ahogy sokszor meghatódva olvasom a közel 300 oldalas könyvet, minduntalan az abban foglaltak ellenpéldája jár a fejemben, az, ahogyan úzvölgyi temetőjüket élőláncot alkotva védő emlékápolókra, kései gyászolókra botokkal és zászlórudakkal felszerelt csürhe rohant rá, törve-zúzva, a temető székely kapuját sarkából kifordítva, majd összetörve azt, meggyalázva ezzel nemcsak a hősök emlékét, de az emberi méltóságot s ezzel önmaguk emberi méltóságát is. Példátlan eset Európában, a sok szenvedést megért „Poklok földjén”, s hihetjük, a világon is.
Gazda József
* Albert Ferenc: Poklok földjén
