A világháló még újdonságnak, sőt, igazi szenzációnak számított, ezért az icafék – amilyen gyorsasággal honosodott meg egykor az internet-kávézó kifejezés, úgy kopott is ki használata – a borsos tarifák ellenére mindig dugig tele voltak. (Más kérdés, hogy „feltaláltuk” magunkat, s igyekeztünk a ma már az orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel egybeolvasztott Petru Maior Egyetem diákjai közé elvegyülni, és a szaktermeikbe beosonva számítógépeik elé ülve potyázni.) Egy alkalommal a főtérhez közeli, valamikor autós szaküzlet helyén berendezett icaféban ültem le chatelni – emlékszik még valaki az mIRC-re? –, ám abban nem sok örömöt  lelhettem. A közelemben elhelyezkedő ügyintéző srác nagy manelé-kedvelő volt – ez az igencsak kétes értékű zenei műfaj is akkor bontogatta szárnyait –, úgyhogy Adrian Csodagyerek slágereiből a termet látogatóknak is bőven kijutott. Szépen kértem egyszer, majd kétszer, húzza már lejjebb a hangerőt, csak színlelve tett eleget a felszólításnak. Naiv énemben csak úgy buzgott a felháborodás. A vevő az első, az ő óhaja előrébb való a te vágyaidnál! – üvöltöm belül, majd elviharzom.

Másnap reggel még mindig az eset hatása alatt ékes román bikkfanyelven a fogyasztóvédelmi hivatalhoz címeztem panaszt, amit személyesen el is vittem. Iktattam volna, de erre már nem került sor. A hivatal igazgatónője meghallotta, hogy „ügyet” hoztam, behivatott irodájába, elolvasta levelemet, és kiszólt munkatársainak, hogy a cég elérhetőségét kéri. Mint mondotta, panaszom nem éppen olyan, amilyennel ők foglalkozni szoktak, de ő sem kedveli azt a fajta muzsikát, s rossz néven venné, ha ezzel dühítenék, mikor éppen náluk költi pénzét, ezért felhívja őket. Tárcsázta is a számot, nevének és beosztásának hallatán pedig hamarosan kapcsolták is Marosvásárhely meglehetősen ismert vállalatának vezetőjét: figyeljen oda alkalmazottjainak viselkedésére – javasolta. Szavainak megvolt a hatása: a srácot nem menesztették, de azontúl, ha valaki internetezés közben zenét akart hallgatni, fülhallgatót kellett használnia.

Ettől a pillanattól kezdve a fogyasztóvédelem lett a kedvenc közhivatalom. Örömmel követtem azokat a híreket, amelyek a lejárt jótállási idejű csokit polcon tartó sarki boltos, a garanciá­ért felelni nem akaró kereskedő, az emberek hiszékenységére játszó ügyeskedő, az ismeretlen eredetű húst felhasználó étterem, a fél decit nem teljes egészében kitöltő kocsmáros, a silány minőségű árut világmárkának hazudó piaci árus megbüntetéséről szóltak.

Sokáig, egészen Mircea Diacon háromszéki színre lépéséig így volt ez. Akkortól viszont úgy éreztem, a fogyasztóvédők már nem közszolgálatot ellátó intézmény, hanem politikai elnyomó szervezet. Mert mi más lenne az, amely a „székely íz” kifejezésért, a taxik SIC-feliratú matricái miatt büntet és vallási táborok szervezőire szab ki bírságot különféle légből kapott okok miatt, s nem retten vissza attól sem, hogy a vendéglősöket ittasan megfenyegesse, eljár ellenük, ha az ott játszó együttes nem az ő fülének kedves román nótákat húzza?

Ténykedésének hatásait mi, újságírók is szinte naponta érzékeljük. Ilyenkor, nyáron szívesen számolnánk be néphagyományainkat, zenénket, hitünket, történelmünket és kultúránkat éltető táborokról, de azok szervezői az utóbbi egy-két évben megpróbálnak finoman lebeszélni arról, hogy ezt megtegyük. A gyerekek szállását matracokon oldják meg, hálózsákot mindenki magának hoz, az elvárt viselkedési normákat nem román nyelven szögezik ki a falakra, hanem magyarul, és szóban mondják el, az ételt nem mindenféle engedéllyel rendelkező étkezdétől szerzik be, hanem az alapanyagokat ők maguk vásárolják meg, elkészítésüket pedig az önkéntességre vállalkozó szülők oldják meg – ha ez időnap előtt a főfogyasztóvédő tudomására jut, botrány lesz itt, és soha többet gyerekeinknek maradandó élményt jelentő vakációs program.

Diacon „munkája”, sajnos, nyomot hagy – ha nem is olyant, amilyent a fogyasztók szeretnének.