Fekete Réka
„Becsüljük meg értékeinket, legyen az épített örökség vagy akár szellemi, és minderre alapozva ne feledjük identitásunkat, gyökereinket, hogy majd az utánunk következő nemzedékeknek még gazdagabb kincset adhassunk át, amelyre ők is büszkék lehessenek.” Balogh Tibor, Kézdiszentlélek polgármestere szólt ekképpen a kézdikővári iskola minapi névadó ünnepségén.
A nyolcgyermekes családból származó Kovács Ferenc egykori helyi kántortanítóról (1855–1906), az iskola névadójáról elmondták, azzal emelkedett ki kortársai közül, hogy segítette népét a jó tettek keresésében és a faluközösség formálásában, Jankó Erna tanítónő minden bizonnyal ezek miatt kezdeményezte az iskolakeresztelőt. Az alkalomból arra kérte falustársait, legyenek büszkék és méltóak mindazon értékekhez, amelyeket Kovács Ferenc képvisel, aki olyan család leszármazottja, amely nemzedékek hosszú során tanítókat adott e közösségnek.
Az 1990-es rendszerváltozás óta több mint száz háromszéki iskola bújt ki a névtelenségből és kereste, kapta meg egyediségét, formálta saját értékrendje szerint a mindennapjait és a róla alkotott képet. Leginkább nagy szülötteiknek állítottak emléket, ezáltal is őrizve azt a szellemi, építészeti, az élet minden területét átszövő közösségépítő és -megtartó hagyatékot, ami egykor a fejlődés útjára állította az adott településeket, a jelenlegi leszármazottak pedig ennek az örökségnek a birtokában, az otthon érzésével szeretnének élni, dolgozni, alkotni.
Az első tíz esztendőben szinte havonta adtunk hírt a Háromszékben (is) az iskolakeresztelőkről, a helytörténeti jelentőségű eseményekről, majd mintha megtorpant volna a lendület, a lelkesedés, mintha beleszoktunk volna az ilyetén önrendelkezésbe, és már nem zavart annyira, ha egy óvodát, iskolát, könyvtárt, művelődési házat csupán egy számmal, egy helynévvel jelölnek. A pénz, a hatalom, az érvényesülés vált fontossá, az egyéni és a helyi identitás pedig veszített népszerűségéből. És lassan-lassan azt vesszük észre, azok kezére hajtjuk a malmot, akik éppen arra törekszenek, hogy önazonosságunkban megtörjenek és könnyűszerrel elvegyék tőlünk mindazt, ami anyanyelvünk, kultúránk, történelmi hagyományaink révén megillet minket.
Nos, Kézdikővár példája – bár lemaradt az első, második és sokadik iskolanévadó hullámból – arra figyelmeztet, jobb a mulasztást bepótolni, mint örökre elnapolni, mert addig élünk ezen a tájon magyarként, székelyként, amíg vannak, akiknek fontos elődeink öröksége. A kőváriak tették a dolgukat, és Kovács Ferenchez hasonlóan száz év múlva is egy tanító segített abban, hogy egy jó cselekedetre fogékony legyen a közösség.
