Bevallom, nehéz volt elhatároznom, hogy megosztom olvasóinkkal is a címben megjelölt „hármassal” kapcsolatos emlékeimet, gondolataimat. Talán Tulit Ilona nagyszerű és dokumentáris értékű tanulmányának elolvasása döntötte el, hogy talán hasznos lehet, ha megteszem.
Elöljáróban szükséges néhány tényt megemlítenem. A Bolyai Egyetemen (1954) a természetrajz (biológia) szak elvégzése után Székelyföldre, Csíkszépvízre neveztek ki, majd egy év után az akkor Csíkszeredai Vegyes Líceumnak nevezett (ma Márton Áron nevét viselő) középiskolába helyeztek át, kérésemre. A harmadik iskolához, Csíkdánfalvára (saját „kikényszerített” kérésemre) politikai okokból, „megjavulásomat” feltételezve helyeztek. Vagyis öt év alatt három Csík rajoni iskolában tanítottam. Ennek csak egyetlen haszna volt: öt év alatt falun és városon is taníthattam. Akkoriban nem volt szokás, hogy autóbuszra vagy vonatra várva igyekezzünk haza, a városba. A tantestület tagjai voltak a falu művelődésének szervezői, fenntartói. Esténként írástudatlan középkorúakat tanítottam írni-olvasni, színdarabokat rendeztem, sokat kirándultunk. Ma ez nincs így.
Miután 1959-ben letartóztattak, és 20 évre ítéltek (politikai váddal), az általános amnesztia révén öt év után (1964) kiszabadultam, de többet nem taníthattam (illetve a hetvenes években megengedték, hogy helyettesítőként tanítsak is az alapfoglalkozásom mellett). Még később, a nyolcvanas években sakktanfolyamokat vezettem elemista és kisiskolás gyerekeknek. Hosszas bevezetőm annak megértéséért szükséges, hogy bár hivatásból lettem tanár, nem adatott meg, hogy nyugdíjas koromig taníthassak.
Szülő–tanár–diák az a hármas kötelék, amely nem választható szét. Ha – ideális esetben – az otthon (szülők) és az iskola (tanárok) tudatos célként a fiatal tanuló (diák) értelmi-érzelmi gazdagítását vállalják, úgy épülhet szinte érzékelhetően az ifjú érett felnőtté. Erre 12 évig szervezett keretet a család, illetve az iskola ad. Ha ez a két legfontosabb tényező a jó cél érdekében együttműködik, a fiatal iskolájának utolsó két-három évében már tudatosan készül leendő életpályájára. Ez igen sokszor azonos valamelyik szülő foglalkozásával, ha erre betekintést enged apja, anyja. A mi családunk háromnemzedékes pedagóguscsalád volt, a négy gyermek közül három tanító, illetve tanár. Az ilyen esetekben a szülő többet nyújthat gyermekének, mint más választás esetén.
Említsem meg a szülők elfogultságát egyrészt, nemtörődömségét másrészt. Találkoztam, találkozhattunk mindkét szélsőséggel. Az örökösen elégedetlen, panaszt tevő szülő az osztályfőnök, a tanár, az igazgató kellemetlen, de gyakori vendége. Miközben nem képes vagy erre nincs (úgymond) ideje, nem foglalkozik fia-lánya otthoni készülésével a másnapi órákra. A nemtörődöm szülő igen kényelmes állapotot biztosít gyermekének. Megengedő, a gyermek bárhova elmehet (és megy is!), a tanulás nem képezi az otthoni beszélgetés tárgyát. Persze van jó középút, az őszinte, majdnem baráti beszélgetés és irányítás útja, ha erre időt szán a szülő, és képes beleélésre gyermeke problémáiba. Gyermekünknek nem parancsolni kell, hanem a helyeset megértetni kell.
Hol a helye ebben a kapcsolatrendszerben a tanárnak? A tanárok – többnyire maguk is szülők – két, némileg különböző helyzetben találkoznak a fiatallal, ráadásul a kamasz fiatallal, akinek sok esetben nem a tanulás, hanem a felnőtté érés természetes rendje az előbbre való, annak minden problémájával. Nemisége tudatossá és kezelésre váróan „döngeti a falat”. Baráti kapcsolatai akár a hasonlókkal vagy sokszor a példaképekkel meggondolatlan szokások (dohányzás, alkohol, kábítószer, nemi kapcsolat, bandába szerveződés stb.) kialakulásához vezetnek, amely csak későn jut a szülők vagy a tanárok tudtára. A tanulás, a feladatok megoldása, rögzítése elmarad, vagy türelmetlen átolvasásnál (ami nem rögzül) nem kap több figyelmet. A minden kísértéstől távol maradó és jól tanuló diák alkalmatlan a „haveri” kapcsolatra, és sokszor gúnyolásban lesz része. Az örökös tréfamester, a nyughatatlan diák a tanárra a kétségbeesést hozza, folytonos izgő-mozgó és suttogó vagy hallható „vicces” megjegyzései miatt.
Miközben már szóltunk az emlékeimben élő diáktípusokról, maradjunk még a társadalom jövője szempontjából e legfontosabb tényezőnél. Meggyőződésem, hogy a tanított, a tanult tudományok anyagának java része hamar kikopik az érettségizett diák fejéből. És nem lesz hasznára. Akkor mi értelme van megtanulni? Hogy rögvest el is felejtsük? A jelenlegi oktatási-nevelési rendszernek lényegesen meg kell újulnia. Elegendő lenne a tudományos gondolkodás módszerét és legfontosabb alapelveit alaposan felfogni az oktatás folyamán. Meggondolkodtató és kevés házi feladatot adni. A tanárok egymás közti megegyezésével egy nap csak egy tantárgyból. A gondolkodás az ok-okozat kapcsolat megértésére, a természettan tárgyait minél gyakoribb természetjárásra, kísérletre, illetve tudományos kísérletre alapozni és az alkalmazások helyszínét látogatni. Én legszívesebben a szaktanárra bíznám tudományágának általa legjobbnak tudott megismertetését, az általa készített jegyzetekből előadva. Napjainkban sok tanár felkészülése az órákra a hivatalos tankönyv következő részének átolvasásából és előadásából áll. Ehhez nem teszi hozzá a tárgy legutolsó tudományos felfedezését, magyarázatát.
S ha ez így van (tisztelem a kivételeket), az unalom borítja be a tanár-diák megismerés-megismertetés folyamát.
