Gyergyószék emblematikus települését köznyelven általában „színmagyar” községként emlegetik, legalábbis székelyföldi, erdélyi viszonylatban. Hivatalos adatok szerint 99,8 százalékos az ott élő magyarok aránya, a 2011-ben összesített népszámlálási adatok szerint a több mint 4300 lakosú településen tíz román nemzetiségűt jegyeztek. Hasonló elmarasztalásban részesült korábban Gyergyóremete polgármestere is, igaz, ott „csupán” 99,2 százalékos a magyar etnikum aránya.

Értelemszerűen ez az arány is bántja az örök feljelentőket, illetve szurkolóikat, miként nyugtalanítja őket a magyar szó, s mindenféle magyar szimbólum is. Az számukra érdektelen, hogy Gyergyócsomafalván és Gyergyóremetén jóformán olvasója sem lenne egy esetleges román nyelvű közlönynek, szinte fölösleges egy efféle kiadvány (főként, hogy a község honlapján román nyelven is olvasható a hivatali tájékoztatás), az agitátorok mégis kitartóak.

Ugyan még meddig? Jobb érzésűek talán abban bíznának, hogy a feljelentők seregét is megérinti az a hullám, amely ebben az időszakban végigseper Románián. Amikor tragédiák után egyértelművé válik, hogy számos esetben az állam képtelen szavatolni saját polgárai biztonságát, életét. Amikor maguk a román nemzetiségű politikusok mondják ki, hogy az államszerkezet működésképtelen, sokan azt hinnék, a mostani szörnyűségek gondolkodásra, jobb belátásra késztetik az örök jajongókat, kik megállás nélkül sulykolják a románság állítólagos, hátrányos megkülönböztetését. Századszor, ezredszer: mindez abszurd, saját államában lehetetlen hátrányosan megkülönböztetni egy többségi nemzetet, aki pedig ennek az ellenkezőjét állítja, az ferdít és rosszhiszemű.

Nem az a kérdés tehát, hogy olvashatja-e a csomafalvi rendőr román nyelven a helybéli, két-három havonta megjelenő hírlapot, hanem hogy még meddig kell szembesülnünk efféle álproblémákkal? Hasonló dilemma jobb helyeken fel sem merülhetne, hiszen a magát civilizáltnak és haladó szellemiségűnek tartó ország becsülné, értékelné annyira állampolgárait – nemzetiségtől függetlenül! –, hogy színmagyar településre nem biggyesztenének román ajkú rendőrt, miként a pártállam idején. Nem ezt tennék most sem, ha a közbiztonság lenne a legfontosabb. De nem az a legfontosabb, s ezzel a keserű felismeréssel főként a mostani, botrányok sújtotta térségek lakói szembesülnek, ám a székelyföldieket is bántja, hogy hatósági trehányság és közöny miatt ártatlanok válnak áldozatokká. És eközben a feljelentők képtelenek felfogni, hogy magyar településeket zaklatva nem csupán az ottaniakat bántják, hanem az egész országnak ártanak.