Miért a Bánság a vezér és Erdély az agy?
Bukarest–Ilfov–Argeş–Prahova–Konstanca tengelyen tevékenykedő cégek biztosítják a teljes román kivitel 38,6 százalékát, a Bihar–Arad–Temes–Szeben–Brassó tengelyen lévők pedig a 27,8 százalékát az Országos Statisztikai Intézet (INS) legutóbbi adatai szerint.
Nicolae Ţăran neves gazdasági elemző szemmel látható különbséget állapított meg a két tengely versenyképessége között. Ennek megfelelően, míg az első övezetben a kereskedelmi hiány és az export értéke közötti arány az exportőr cégek versenyképességének hihetetlenül alacsony szintjét tükrözi, a második övezet esetében a kereskedelmi többlet és kivitel aránya nagyon jó versenyképességi szintről árulkodik. Más szavakkal, a Bukarest–Ilfov–Argeş–Prahova–Konstanca övezet cégei az év első nyolc hónapjában 7,5 milliárd eurós külkereskedelmi hiányt okoztak, míg a Bihar–Arad–Temes–Szeben–Brassó térség cégei 1,16 milliárd eurós külkereskedelmi többletet generáltak. A bánsági és dél-erdélyi cégek nyereségesebbek, mint a munténiaiak és konstancaiak.
Mit mondanak ezek az adatok? A bánsági és dél-erdélyi cégek költségvetési többletet hoznak. Miközben Piteşti-en van a legnagyobb autógyártó, a Dacia. A gazdaság azért működőképes, mert a jól végzett munka évszázadok óta beépült a Bánság és Erdély létezési modelljébe és természetébe, propaganda és fellengzős dicsekvés nélkül. A városi (többségükben román) cégek vezetői által ismertetett számok és adatok felidézik és megmagyarázzák, hogy miért a Bánság a vezér már több évszázad óta. Temes megyében 58 német cég működik, ezek több mint 10 millió eurós kivitelt valósítanak meg, a második helyen az olasz cégek vannak, míg a teljes mértékben román tulajdonban lévő cégek továbbra is nyereségesek.
A Bánság nagy gondja az, hogy a központi költségvetésbe befizetett összegeknek csak a 42 százaléka jut vissza a térségben megvalósított közberuházásként. Vagyis a központi pénzügynek befizetett 1000 euróból 420 euró kerül vissza. Ezzel szemben Vaslui 1000 eurót fizet be és 1520 eurót kap vissza. Ez elmondhatatlan mértékben felháborítja a bánságiakat.
Temesvárnak nincs körgyűrűje, nincsen nemzetközi szinten versenyképes sportcsarnoka, nagy méretű stadionja sincs. Miközben azon kevés városok egyike, amelyek hozzáadott értékkel járulnak hozzá a nemzetgazdasághoz. A munkanélküliség aránya 1 százalék alatt van. Az átlagbér 3300 lej, alig valamivel kevesebb, mint Bukarestben. A bánsági ember közmondásos fukarsága tartja életben a gazdaságot, amely többet termel, mint amennyit költ.
Nos, akkor hogyhogy ne háborodna fel az a bizonyos bánsági ember? Már 1990. március 11-én a Temesvári Kiáltvány 13. pontjában a decentralizációt követelte. Ha egy ember a Fények Városában akar házat építeni, akkor nem küldi a pénzt Bukarestbe, hogy az ottaniak döntsenek arról, mit kezdjen vele. Normális, hogy nála kell lennie a döntésnek. A déliek ijedeznek a helyi autonómiától. Caracalban és Giurgiuban félnek a magyaroktól.
A magyar ügy álkérdés. A bukaresti politikusok azért nem akarnak helyi autonómiát, hogy többet lophassanak.
A közigazgatási reform ott hevert az összes 1989 utáni kormány asztalán. Senki sem tett semmit. Minden egyes alkalommal, amikor a parlament kész volt elfogadni a várva várt törvényt, minden tévéadón hirtelen előhúztak a kalapból egy-egy magyar irredentát.
A térségben a románok értenek a legjobban ahhoz, hogyan akadályozzák saját magukat. Ugyanakkor Orbán Viktor kormánya nagy nemzetközi akciókra készül, hogy jogtalannak minősítse Trianont.
Azért közöltem a szikár gazdasági adatokat, hogy egyszerű példával mutassak rá arra, miért van szüksége Romániának közigazgatási reformra. Sever Bocu parasztpárti vezető, akit a kommunisták gyilkoltak meg Máramarosszigeten, 1931-ben arra panaszkodott, hogy „a Bánság hét éve milliókat fizet be, a legnagyobb részesedéssel járulva hozzá – a hajdanán virágzó iparára és kereskedelmére tekintettel – az inasalap feltöltéséhez. A több mint 25 millióból egyetlenegyszer adtak a (temesvári) inasok ruházatára alig 200 ezer lejt.”
A helyzet az egyesülés után 100 évvel változatlan. Igaza volt Traian Vuiának, amikor azt állította, hogy tárgyalásos úton kellett volna megegyezni a Regáttal való egyesülésről. Mária királyné is egyetértett a főváros Brassóba költöztetésével, de a déliek azok nevében is döntöttek, akiket továbbra is a jól végzett munka vezérel, a végtelenségig.
„Egy olyan ember, aki nem a faluját, a szűken vett tartományát szereti elsősorban, az nem szereti az országát!” A központosítással a nyugati városok, „amelyek ma erőteljes kultúrát alkotnak a határ mentén, Iaşi sorsára jutnak, dicsőséges romokká válva egyetlen város, Bukarest javára!” – írta a két világháború között Sever Bocu.
Marius Ghilezan
(România liberă / Főtér)
