Nem sokkal, csak annyival, hogy az esővíz-kivezető a járda szintje alá kerüljön. És a fizika makacs tudomány, semmiképp sem engedi a víznek felfelé folyni. No, egy kis agytörés, aztán egy kis járdatörés (persze nem az utcán, hanem a kapun belül), aztán egy kis ásás, cső a földbe, probléma megoldva. Vagyis még nem teljesen, mert az udvart is szintbe kell hozni a megmagasított utcai gyalogjáróval. Hát még egy kis törés, töltés, térkő újrahelyezése (közben nagyon sűrűn áldom az út tervezőjét), végül betonozás. Nem nagy munka, de hát az ember elszórakozik rajta egy-két napot, és igazán nem is panaszkodom, hiszen végül saját kezem munkájában gyönyörködhetek egy életen át.

Gondoltam én, a naiv. Mármint, hogy gyönyörködhetek. A saját kezem munkájában.

Ugye, ha az ember túl van az utolsó simításon, hát szusszan egyet, a székely néha még azt is mondja, na, Istennek hála, ez es megvót, s megissza az áldomást. Aztán, mielőtt a következő dologhoz fogna, vet még egy pillantást az épp befejezett munkára. Ebben a pillantásban van egy kis szakmaiság, egy kis léleksimogatás és legfőképp – mit kerülgessük – sok büszkeséggel elegyített hatalmas megelégedettség. Így voltam magam is, ránéztem még egyszer a síkegyenesre simogatott betoncsíkra, amely immár örök időkre összeköti az udvart a külvilággal – és akkor nagyon, de nagyon megrendült a hitem az emberiségben. Merthogy a friss betonban három szabályos, szemre olyan negyvenkettes méretű, alig elkopott talpú férficipőtől eredő lábnyom rajzolódott ki. És már szidtam volna a kártékony fajtáját, amikor eszembe jutott, hogy lehet, nem is rosszakaratból tapicskolt bele a még pasztaállapotú betonba az alig elkopott talpú, szemre negyvenkettes méretű cipőt hordó férfi, hanem az embernek az az örök hiú vágya vezényelte, hogy emléke fennmaradjon az örökkévalóságig s még azon is túl. És már nem haragudtam rá, hanem vettem a vakolókanalat és elsimítottam három egyforma lábnyomát a még képlékeny anyagban.

No de nemcsak a fizika makacs tudomány, hanem a közmondások is erősen tudnak ragaszkodni örökérvényűségükhöz. Nyugtával dicsérd a napot, találta ki valamely bölcs elődünk, s hogy mennyire igaza volt! Merthogy jöttömben-tértemben, amikor utam ismét a kapu felé vitt, na mit kellett látnom? Azt bizony: egy újabb cipőlenyomatot. Kísértetiesen hasonlított Neil Armstrong holdon lefényképezett lábnyomához, a talpon épp olyan keresztcsíkos mintázattal, elöl-hátul majdnem szabályos félkör lekerekítéssel. Nem gondoltam volna, hogy poros kisvárosunkban ennyi halhatatlanságra vágyó lélek tanyázik, és úgy tűnik, abban is tévedtem, hogy ha valaki maradandót akar alkotni, hát ír egy könyvet, amelyet száz év múlva is elolvasnak, vagy farag egy szobrot, amelyet kétszáz év múlva is megcsodálnak, esetleg épít egy templomot, amelyben ötszáz év múlva is áhítattal imádkoznak. És már indultam volna ismét a vakolókanálért, aztán mégis meggondoltam magam. Ha az Armstrong lábnyomáról készült fénykép az embernek a világűr meghódítása iránti örökös vágya jelképeként maradt fenn, ez a betonba örökített lábnyom legyen az ember örökös rosszakaratúságának mementója.