Az ének így kezdődik: „A távolban egy kék hotel, ott lakik az Isten. Sokszor sír, mert szeret minket, sokszor sír, mert nem segíthet. Túl nagy a káosz a világ végén, süllyedünk a semmibe. Elszakadt a belső fénykép, nincsen bennünk semmi részvét.” Valahányszor ezeket a sorokat hallgatom, összeszorult szívvel gondolok arra, hogy Cipő – az énekes dalszerző – hatalmas lelkével mennyire átlátta az ember igazi nagy tragédiáját. Mert az, amiben most vergődünk, valóban tragédiának nevezhető: káosz van, és az emberiség süllyed a semmibe. Égnek az erdők, hömpölygő árvizek sodornak el településeket, tornádók pusztítanak, és mi tehetetlenül nézzük, vagy olvassuk mindezekről a híreket. Kissé elszomorodunk, majd lerázva mindent magunkról folytatjuk mindennapi életünket. Talán, ha a mi fejünk felett égne a ház, vagy a mi felépített életünket sodorná a víz, jobban meghatna bennünket ez a káosz. De szerencsére, ami történik, messze van, még a füstjét sem érezzük.

„Most kellene imádkozni, biztos nem fájna ennyire. A kevesebből tán több lenne, és maradna kegyelemre” – folytatódik az ének. Most valóban elkelne jó pár imádság, és jó lenne, ha eltökélt szándékkal megpróbálnánk változtatni az életünkön. Sokan már megtették: olvashatunk szemétmentes életről, autókázás helyett kerékpározásról, tudatos életmódról, kevesebb műanyagról és vegyszerről, újrahasznosításról. Ezek mind tiszteletre méltó megvalósítások, hiszen emberfeletti erő kell ahhoz, hogy valaki lemondjon a sok luxuscikkről, melyek kényelmesebbé teszik az életet, de mérgezik a Földet.

S mindez nem elég. Úgy gondolom, hogy Isten még többet vár tőlünk. Nemcsak a láthatókon kellene változtatni, hanem a láthatatlanokon is: a lelkünkön, mely ugyan távol sodródott az Istentől, de közelebb kerülhetne ismét hozzá. Csak imádkozni kellene több szeretetért, részvétért.

Mert tényleg nemcsak a szemeteléssel van baj, hanem a gondolkodásunkkal is. Elégedetlenek vagyunk mindig mindennel. Ha megújul a város egyik utcája, nem tudunk igazán örülni neki, mert eszünkbe jut a még meg nem javított útszakasz. A finom falatokat sem tudjuk igazán élvezni, mert arra gondolunk, hogy vannak ennél még finomabb étkek is a gazdagok asztalán.  És irigyek is vagyunk, meg nagyravágyóak. Nekünk soha semmi nem elég. Mindig azt nézzük, hogy a szomszédnak, a másiknak miből mennyi van, s úgy érezzük, az nekünk is jár, legalább annyi minket is megillet, még akkor is, ha nincs is rá igazán szükségünk. Éppen ezért pazarlunk. Fájdalmas, hogy mennyi mindent kidobunk: félig betelt füzeteket, divatból kiment, ám teljesen ép ruhadarabokat, félig megbarnult banánt vagy kissé megütődött almát, rengeteg ételt, amit más még szívesen elfogyasztana... Felelőtlenül bánunk mindazzal, amit Isten felkínált nekünk. És közömbösek vagyunk a dolgaink iránt, hiszen azok könnyen pótolhatóak, és embertársaink iránt is. Elmegyünk a cukorbeteg kamaszlány mellett, és nem akarunk tudomást szerezni arról, hogy rosszul van.

Kinevetjük a kéregetőt, vagy mérgesen, undorodva kikerüljük, mondván: csakis ő tehet arról, hogy odajutott. Nem állunk meg a balesetet szenvedett autó mellett, hogy ne kelljen tanúskodni, ne gyűljön meg a bajunk. Nem segítünk, ha valaki segítségért kiált, inkább tovább sietünk, nehogy mi is bajba keveredjünk. Az állatokkal embertelenül bánunk, a macskakölyköket kidobjuk a kukába, hadd szenvedjenek ott napokig, a kutyát az autó után kötjük, és jól meghurcoljuk, míg szegény állat bele nem döglik. Így akarjuk móresre tanítani, ha valami rosszat tett.

Nincs bennünk szeretet... Ezért sír az Isten.  De ha sír, az mégiscsak azt jelenti, hogy nem mondott le rólunk. Sajnál bennünket, és segíteni szeretne, ahhoz azonban nekünk is lépnünk kellene. Ő már megtette az első lépést felénk Jézus által, most rajtunk a sor.

Az ének végén van még egy szakasz. Az is szíven érint minden egyes alkalommal, amikor hallgatom. Így hangzik: „Álmomban már nem sír az Isten, csak könnyezve szurkol nekünk. Ha sikerülne megváltoznunk, a Kék Hotelben kezet fogna velünk.”

Próbáljuk hát meg levetkőzni a sok rosszat, s ha nehezen megy, jusson eszünkbe, hogy maga az Isten áll mögöttünk, szurkol értünk és segít nekünk. S ha sikerül a szívünket szeretettel, odafigyeléssel, részvéttel, megértéssel megtölteni, akkor megtapasztalhatnánk, hogy a földi életünk során a kevesebből több lenne, halálunk után pedig a „Kék Hotelben” Ő maga várna ránk, hogy kezet foghasson velünk! Bárcsak így lenne! Imádkozzunk hát ezért!

Marosi Tünde